Mára viszont megszerettem, és számtalan rúzsaim egy részét magammal is hurcolom. A táskákban, amelyekben akad hely a sminkcuccoknak, sőt, egyik-másik öblösebb darabba a váltócipő is belefér. Hurcolom, de a számra ritkán kenem. Azért magabiztosságot ad nekem. Ha kell, előkapom majd, mint James Bond a stukkerét. Rúzsra töltök, és célkereszt.
Titkos rekeszek nélkül
Nekem nincsenek titkaim, vagy igen, de azokat nem a táskáimban rejtegetem. A táska másra való. Például cipekedésre, mert ha valaki, én aztán magammal cipelem az életem. Ingázom, három megyét is átszelek naponta, mire célba érek, kell a megfelelő formájú és méretű hordozó a cókmóknak.
Fotó: Unsplash/Allyson JohnsonA cipőnek is. Meg az esernyőnek, a könyveknek, a határidőnaplónak. A naplónak, a fényképalbumnak (nekem még van olyan), a szépségeszközöknek, zsebkendőnek, váltás zokninak, harisnyának. Ennivalónak meg a termosznak, ami új darab, és életre-halálra imádom. Odafelé forró kávé, hazafelé cukormentes forró tea utazik benne. Elmaradhatatlan útitársam a hosszú vonatút alatt.
Nem tudom, pontosan hány darab táskát birtokolok, de biztosan többet, mint amennyire szükségem van vagy lehet az elkövetkező húsz évben. Sokkal többet, mint amennyit egy kupacba mernék halmozni a párom szeme előtt – szerintem a táskamániám önmagában válóok lehetne. Ahogy a cipő (csizma)-mániám is. Túl sok a felesleges darab, túl sok, amit szerelemből vettem. Túl sok, amit a vásárlás óta egyszer sem használtam.
Elcsábulok sokszor
Mert nem mindig veszem azt, ami hasznos darab. Sőt! Elcsábulok arra, ami szép. Csillog, különleges a formája, az anyaga, vagy a csat aranyragyogása bűvöl el. Estélyi ékszertáskák tucatja vár a viselésre, de kevesebb az alkalom a gyűjteménynél, hát porosodnak, (ki)lapulnak a halomban. Sajnálom nagyon a míves darabokat, és gyötör a bűntudat.
Fotó: Unsplash/ Redd AngeloAnnál is inkább, mert régóta tudom, én a cipekedős nők közé tartozom. A táskáimat a hátamon vagy a mellkas előtt keresztülvetve hurcolom, az apró, könyökhajlatban lóbálható vagy a marokfogós bizsutáskák megakasztanak. Azokhoz én nem passzolok, más az életmódom, a tempóm. Alaposabban és többet pakolok… az egy zsepivel, egy parfümmel, mobiltelefonnal, bankkártyával megtömött darabokkal nem utazhatok. Úgy érezném, valami hiányzik.
Azért csodálattal adózom nőtársaim előtt, akik viszont lóbálnak. Tipegnek tűsarkakon, vagy nem tipegnek, mert az a tűsarok úgy illik rájuk, hozzájuk, ahogy az én hátamra a veretes keresztpánt. Magabiztosak, és úgy tudják megpakolni arasznyi strassztól ragyogó táskájukat, hogy útközben semmiben se szenvednek hiányt.
Velem van a baj, én tudom. Van mit tanulnom másoktól: előbb-utóbb ellesem a módszert. Trükkös leszek én is, meg technikás. Legfőképp stílusos. Nőies. Ragyogó. Rúzsom, kistáskám nem dugdosom. Alkalmat keresek, viselem. Én magam leszek a ridikülöm. Lóbálom könnyedén az életem.
