Kudarcot vallottunk? – Hogyan kezdjük újra a válás után

Feldolgozni a veszteséget

Elválvni mindenki szerint kudarc, a férfinek és a nőnek is, hiszen ígéretet tettek valamire, amit nem tudtak működtetni. Kinek a hibája, hogy lehetett volna másik utat választani? Ezek a fő kérdések az elején. Ám ezen túllépve csak az erős kudarcélmény marad, és a találgatás, miben nem voltunk tökéletesek. Egy válást, ahogy minden szakítást, el kell tudni gyászolni, és meg kell tudni bocsátani saját magunknak, esetlegesen pedig a másiknak is.

Az pedig szerintem tévhit, hogy elválni kudarc, hiszen tulajdonképpen egy esély egy új életre, valami jobbra, tartalmasabbra, egy olyan tapasztalat, amivel gazdagodtunk, még akkor is, ha úgy érezzük, elfuseráltunk mindent.

Fotó: Unsplash/Alice Achterhof

Mi legyen a gyerekkel?

Elválni tulajdonképpen nem tart sokáig, ha nincs közös vagyon – vagy egyszerű felosztani – és nincs közös gyerek. De mit tegyünk, ha az életünk anyaként hullik darabokra? Nemcsak a saját lelkünket kell ápolnunk, hanem legalább egy, teljesen összezavarodott, bánatos gyerekét is, akit hiába igyekeztünk megóvni a veszekedésektől, a jelenetektől, mindenképpen sérült. Anyaként itt is betörhet a bűntudat, hiszen egy gyereknek teljes család jár, de ismét meg kell nyugtatnunk magunkat, és főleg a csemetét, hogy ez nem az ő hibája, és nem kell bűntudatot éreznünk, ha mi magunk sem borulunk gyászba hónapokra.

Kialakul azonban egy új helyzet, általában az, hogy apa elköltözött, amihez hozzá kell szokni, ki kell alakítani a láthatások rutinját. Eleinte ez rengeteg kérdéssel, megbeszéléssel, vesződséggel jár, de jobban tesszük, ha válaszolunk minden kérdésre, ha kell, hallgatjuk a síró gyereket és igyekszünk megnyugtatni – amennyire csak lehet. Idővel minden kialakul, de azonnal szinte semmiképp, csetlünk-botlunk, mint aki most tanul járni, keressük a határainkat, és megjelenik az a furcsa érzés, hogy egy család vagyunk, akik külön utakon járnak.

Mi segít?

Egyértelműen első helyre  – a csoki mellé – a barátokat tenném. Ilyenkor persze mindenki választ egy felet, akit támogat – hacsak nem volt tényleg békés a válás, nagyon nehéz megtartani a közös barátokat mindkét félnek. Minden segít nőként, ami az előző szakításaink alkalmával segített: a közös sírás, a cukrászdázás, az órákig tartó lelkizés, a vásárlás, a sport, a masszázs, a programszervezés, a szórakozás, az új élet lehetőségeinek keresése.

Ha úgy érezzük, olyan mély gödörbe kerültünk, ahonnan nem tudunk egyedül kimászni, nyugodtan kérjünk segítséget – ez sem szégyen, ahogy válni sem, sőt. Egy pszichológus segíthet rálátni a párkapcsolatra, a hibákra, az ismétlődő viselkedésmintákra, és garantáltan meghallgat a témában, illetve szakértő tanácsokat ad, ami a barátnőkre nem mindig igaz.

Ami nem segít: a filmbeli bosszúállás. A képernyőn olyan jó látni, ahogy a nők tönkreteszik a szemét exférj kocsiját, lakását, új párkapcsolatát, a gyereket is felhasználva. Ideig-óráig jó érzést is nyújthat ezt megvalósítani, hosszú távon azonban szégyenérzettel jár. Ha másképp nem megy, írjunk leveleket az exnek, amiket sohasem adunk fel, de kiöntjük benne minden bánatunkat és mérgünket.

Fotó: Unsplash/Montse Monmo

A válás mint ajándék

Polgárpukkasztó, személyes rész következik: én megkönnyebbültem a válásomtól. Persze így utólag, három év után könnyű beszélni, akkor, amikor a férjem négy év házasság után, egy kétéves gyerekkel elhagyott, teljesen összetörtem, mindenért magamat hibáztattam, úgy éreztem, az életem sosem lesz teljes nélküle, és több mint egy évig férfi felé sem néztem. Aztán, ahogy elkezdtem összeszedni magam, rájöttem, mennyi minden lesz nemcsak más, de sokkal jobb a jövőben. Nem vagyok élethosszig odakötözve egy másik emberhez, az ő életútjához, a hibáihoz, ahhoz, aki mellette voltam.

Ahogy elkezdtem elengedni az önostorozást, rájöttem, hogy nagyon sok olyan terület volt, ahol csak elviseltük egymást, és ahol egy másik férfivel sokkal jobban „teljesítenénk”. Kialakíthattam a saját, fügetlen életemet lehúzó megjegyzések, állandó veszekedések nélkül, idővel pedig megismertem olyan férfiakat, akiknek az exférjem a nyomába sem érhet. Ma már nagyon boldog vagyok, hogy nem kell azokat a kompromisszumokat megkötnöm, amiket ha más nem, kötelességtudatból megtettem volna házasként, hanem szabad vagyok.

Persze az új párkapcsolat is alkalmazkodást kér, de egészen másmilyet – és ez az, ami nem mindegy.