Könnyű azt mondani! Vajon a megbocsátás tényleg segít?

Történjen velünk akármilyen tragédia, ha valaki felelős azért, mert megtámadott, nem jól bánt velünk, kihasznált vagy fájdalmat okozott, akkor el kell döntenünk, a feldolgozás folyamatában megbocsátunk-e neki vagy sem. A sérelem elengedése nagyon fájó és hosszú lehet, és nem mindegy, hogyan csináljuk.

A megbocsátás divatos

Engedd el a haragodat, mert az igazából téged mérgez, nem azt, akire haragszol! Ne a másik, hanem magad miatt bocsáss meg, mert a haragod téged zár börtönbe! Ezt a két mondatot sokszor, sok helyen hallani, és tényleg vannak emberek, akiket ez felszabadít. A haragot évekig, évtizedekig őrizgetni nem tesz jót a lelkünknek, és azt is jelzi, hogy elakadtunk az adott fájdalmas esemény feldolgozása közben. Vannak azonban olyan helyzetek, ahol kikényszeríteni magunkból a megbocsátást éppen nekünk árt.

 Mindenáron?

Ha valaki fájdalmat, szenvedést okozott nekünk, azért ő a hibás és ő a felelős. Ezzel sokszor – főleg ha családtagunk a ludas –  nehezebb szembenézni, mint azzal, hogy esetleg mi hoztuk a fejünkre a bajt. De ne felejtsük el, hogy a haragunk tulajdonképpen jogos reakció arra, hogy bántottak minket. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy ennek mértékét csökkentjük, vagy „rég volt, tán igaz sem volt” hozzáállással igyekszünk elnyomni saját érzéseinket.

A fájdalom mindig valós, ahogy a bánat és a harag is, inkább az a kérdés, mit kezdünk ezekkel az érzésekkel. Ha úgy érezzük, valaki megbocsáthatatlant követett el velünk szemben, nem kell megbocsátani. Hacsak nem vagyunk vallásosak, akkor ezt nem kell kierőltetnünk magunkból. Jogunk van megélni a fájdalmunkat, és ha nem tudunk bánni vele, szakemberhez fordulni, és jogunk van távolságot tartani attól, aki bántott. Haragudhatunk, csak nem mindegy, hogy ez mennyire uralja az életünket.

A harag rossz tanácsadó

Ahhoz, hogy egy traumát feldolgozzunk, nincs szükség megbocsátásra, az élményt úgy is feltehetjük emlékeink polcára. A lényeg inkább az, hogy megbántottságunk mennyire van hatással egész életünkre, mennyire veszi el az önbecsülésünket, az élni akarásunkat, az aktivitásunkat. Ha ez nagy mértékű, akkor forduljunk szakemberhez, addig pedig igyekezzünk józanul gondolkodni.

Vannak nők, akik volt férjük életét évtizedek óta megkeserítik, csak mert nem tudtak túllépni azon, hogy egykor mit tett velük. Kívülről szemlélve kegyetlennek, vérszomjasnak tűnnek, akiknek életük nagy része akörül forog, hogyan tudnának bosszút állni. Ilyenkor nem feltétlenül a megbocsátás hoz változást, hanem az áldozat saját életét megnehezítő rögeszme felismerése és annak gyógyítása. El kell gondolkodni azon, miért okoz még mindig ekkora fájdalmat ez a rég történt esemény? Miért érzem úgy, hogy mindenáron le kell győznöm a másikat, hogy kamatostul akarom visszaadni a kölcsönt? Miről szól az életem? Önmagamról, vagy a másikról?

Egyik kérdésre sem könnyű választ adni.

Fotó: iStock.com/Antonuk

Amikor kell a segítség

Van, hogy úgy érezzük, a düh felemészt, a sérelmeket nem tudjuk elengedni, vagy épp a kapcsolat helyreállításának egyetlen feltételeként a megbocsátást szabták ki – mondjuk egy házasság vagy szülői kapcsolat esetén – és úgy érezzük, ez mindennel ellenkezik, ami bennünk tombol. Természetesen időt kell hagyni magunknak, hogy a haragunk lecsendesedhessen és letisztázva helyezhessük el az érzéseinket önmagunkban. Hogy kinek mennyi időre van szüksége, az nyilván függ az elszenvedett veszteségtől és a személyiségünktől is.

Azonban, ha hosszú hónapok múltán sem javul a helyzet, érdemes pszichológushoz fordulni, ahol az adott sérelmet és kapcsolatot alaposan kitárgyalhatjátok, és különböző módszerekkel egészségesebbé tehettek mindent. De legfőképpen saját magatokat.

Mit mond a szakértő?

Mihaletzcky Luca viselkedéselemző véleménye szerint „a megbocsátást valóban nem lehet erővel kisajtolni magunkból, azon sokat kell dolgozni, ha magunktól nem megy, akkor valóban, szakember segítségével. Ha a társadalmi elvárások meg a pozitív pszichológiai mozgalmak miatt kötelezőnek érezzük a megbocsátást, de képtelenek vagyunk rá, akkor az valóban többet árt, mert ráépülnek a dühre még plusz, magunkkal szembeni érzelmek is: rossz emberek vagyunk, bűntudatot érzünk, mérgesek vagyunk még magunkra is.”