Nem mindenki szeret vendégeket fogadni, a lakás takarításával jár, készülődéssel, főzőcskézéssel, más emberek elviselésével, ami fárasztó lehet. Akik a magánytól félnek, azoknak nincs bajuk a látogatókkal, akik viszont ennek ellenkezőjétől szenvednek, nehezen viselhetik még azt is, ha kedves ismerős „tör rájuk”. Húznak egy nagyon erős határvonalat az ajtajukban, és ebből nem engednek, különböző kifogásokat keresnek, hogy ne kelljen beengedni senkit. Emögött gyakran bizonytalanság áll, hiszen az otthonunk rólunk mutat képet, belátást enged az intim szféránkba, amit sokaknak nehéz elviselni. Ha rendetlenség van, mert kisgyerekkel vagyunk otthon, félhetünk a beszólásoktól, a megjegyzésektől, a kritikától. Egyeseknek megterhelő lehet az is, hogy a munkából hazaérve még otthon is alkalmazkodni és viselkedni kell, még ott sem ereszthetnek le.
Fotó: iStock.com/djedzuraMi újság a saját házunk táján?
A Ridikül.hu csapatának tagjai között ketten is akadnak, akik pont azért viszonyulnak másképp a vendégekhez, mert gyerekkorukban végignézték, ahogy idegesen készülődött a család.
Tini, a főszerkesztőnk gyerekkori élményei miatt fogad szívesen mindenkit:
„A nevelőanyám vendégség előtt napokig súrolta (súroltatta) a lakást. Én ennek nyomán nem vagyok hajlandó nagytakarítani vendégek miatt. Nem akartam soha, hogy a vendégek mást lássanak, mint ahogy élek. Másrészt aki elfogad engem és a családomat, az pontosan olyannak fogad el, amilyenek vagyunk. Sőt, a poros lakás és a lazaság nagyon is vonzó tud lenni mások előtt, főleg, ha kisgyerekkel érkeznek a vendégek és VÉGRE ők is ellazulhatnak, mert pontosan tudják, hogy a vendéglátó nem kap szívrohamot egy sáros lábnyom vagy maszatos gyerektenyér láttán. Nincs szemrehányó sziszegés, ha kiömlik egy pohár vörösbor.
Lehet, éppen ezért, amíg együtt élt a család (ma már máshol élnek a fiaim), állandó volt a sürgés-forgás a házban. A gyerekek, fiúk-lányok vegyesen, rendszerint szétrúgták a lakást. Bújócskáztak vagy bevették magukat a gardróbszobába és színházasat játszottak vagy divatbemutatót. Természetesen az én ruháimat használták jelmezként. A selyemkendőimet, magas sarkú cipőimet, a millió bizsut. Féltenem kellett volna a tárgyakat? Inkább élveztük a kreatív megmozdulásokat, a bemutatókat, amire még jegyet is váltottunk – ha azt kívánta meg a játék. Arról, ahogy éltünk (élek), jó példa volt a gyerekeimnek is, nem olyan régen kaptam visszajelzést: a legkisebb fiam mondta el, mennyire irigyelték őket a barátaik, hogy nálunk nincs feszültség abból, ha egy sereg gyerek van a házban. Hogy otthon érezték magukat a barátok is, és ezt a mai napig emlegetik nekik…”
Misi, a hírszerkesztőnk ajtaja is mindig nyitva áll:
„Amikor gyerek voltam, azt tanultam meg, hogy a lakás egy kicsit intim szféra, nagyon nehezen engedtünk be bárkit. Csak a szűkebb család járt hozzánk, ők sem mindig. Ha valaki mégis jött, előtte hosszú órákig nagytakarítás volt, nehogy észrevegye az illető az élet jeleit. Én ennek épp az ellenkezője lettem. Ha nálunk ki-bejárkálás van, annak csak örülök, akkor érzem igazán, hogy élet van körülöttem.”
Mariann, a senior szerkesztőnk vegyesen áll a vendégváráshoz:
„Én hajlamos vagyok rá, hogy kicsit túltoljam a készülődést, ha vendégeket várunk. De nagyon szeretem, ha vendégeink jönnek, így mindig van mivel megkínálni azokat, akik betévednek. Sőt, igazából rengetegszer van nálunk spontán csődület. Ez a legideálisabb helyzet, mert nem is készülődöm napokig az érkezésükre, de mégis nyüzsi van és van mivel megvendégelni őket. És nyilván a takarítás és a rend esetleges hiányát is elnézik, hiszen nem számítottunk rájuk.”
Anna, aki szintén senior szerkesztő már komolyabb szabályokkal él:
„Én szívrohamot kapok egy sáros lábnyomtól és ha lehet, ne ugráljanak a gyerekek koszos kézzel a kanapén. Ettől függetlenül szeretek vendégeket fogadni, még inkább etetni, de mókázni csak szépen, okosan. Viszont hogy mindenki jól járjon, és mindenki jól érezze magát, igyekszem maximálisan kiszolgálni mindenki igényeit, előre felkészítem a lakást és magamat: ételben, programban, kellékekben korosztálynak megfelelőt gyereknek, felnőttnek egyaránt. Van egy áruháznyi vendégpapucsunk, minden helyzethez és kajához megfelelő étkészlet, nagy asztal, ahol mindenki elfér, és elég tér a kellemes étkezésekhez. Viszont tény, hogy ugyanaz a szabály a vendéggyerekekre is, mint a sajátjaimra, és ez az enyémek számára annyira természetes, hogy be is tartatják (többnyire) a kis vendégekkel.”
Fotó: iStock.com/AlexRathsleadJapánban már szobarobbantókat fogadnak fel
Japánban külön szó létezik azokra a fiatalokra, akik nemcsak nem teszik ki a lábukat az otthonukból vagy a szobájukból, de másokat sem engednek be – még a szüleiket sem, ők a hikikomorik. Maximum rést nyitnak az ajtón, hogy ételhez, vízhez jussanak, de a japán remeték barlangjába nem léphet be senki, sem a barátok, sem egy ellenkező nemű ember. A bezárkózás pszichológiai probléma eredménye, de a szülők gyakran inkább erőszakhoz folyamodnak, hogy gyerekük végre beengedjen valakit a felségterületére. Léteznek külön erre a célra szakosodott kidobóemberek, akik egyszerűen rátörik az ajtót a fiatalra, de a furmányosabb módszer hívei egy helyes és kommunikatív ellenkező neműt visznek az ajtó másik oldalára, aki addig beszélget a hikikomorival, amíg az magától be nem engedi.
