A kérdések
Miért múlnak el a barátságok, miért nem tart örökké, ahogy megígértük egymásnak annak idején? Miért nem vagyok már rátok kíváncsi? Vagy miért nem úgy vagyok rátok kíváncsi, mint kamaszkorunkban? Mert azt még talán képes vagyok felfogni, miért szeretek ki valakiből, hiszen a szerelem múlik, múlandó, ez a világ természetes rendje. Beleszeretünk, kiszeretünk. De a barátainkból miért szeretünk egyszercsak ki? Talán sokkal humánusabb megoldás lenne, ha egyszerűen csak elfeledkeznénk róluk. De így még fáj is: fáj, hogy már nem érdekelnek, fáj, hogy közömbösek lettek, és persze fáj, hogy nem fáj már többet semmi velük kapcsolatban. Ez az ok nélküli, vagy legalábbis kifürkészhetetlen okokból bekövetkező szakítás. Elmúlik, nem a mi hibánk, el kell engedni, mint egy lufit, hadd repüljön.
Fotó: Unsplash/Greg RainesMérgezéses esetek
Persze sokfajta mérgező baráti kapcsolat létezik, köztük olyan is, melyet nem könnyű azonosítani, néha külső segítségre van szükségünk hozzá, valakire, aki felhívja a figyelmünket arra, ami kiszúrja a szemünket: ez a kapcsolat elemészt. Ha azt vesszük észre, hogy kényelmetlen már mellette lenni, ha feszélyez és talán tudat alatt, de kifogásokat keresünk, melyekkel kibújhatunk a találkozó alól, akkor valószínűleg érdemes elgondolkodnunk, tényleg megéri-e ez a fáradságot. De létezhet olyan barátság is, amelyben nem érezzük magunkat elégnek, vagy azt érezzük, nem tudunk eleget adni a másiknak időből, szeretetből, törődésből, odafigyelésből. Esetleg fordítva, mi érezzük azt, hogy nem elég az ő figyelme. Ha ezek a dolgok nem természetesen működnek, nem egyértelműen, akkor úgyis kikopik mellőlünk az a személy egy idő után. Rosszabb esetben szakítanunk kell vele, és megmondani neki, többet ne keressük egymást! Ez egy fölösleges kapcsolat, amelyben nem kaphatunk és nem is adhatunk eleget, csak elvesz.
A vámpíros eset
Persze vannak rosszabbak is, az energiavámpírok, akik lehúznak, elveszik az önbizalmunkat, hogy ők a mi bukásaink árán felemelkedhessenek, de legalábbis jobb színben tűnhessenek fel. Biztos, hogy súlyos önbizalomhiány áll a háttérben. Ezen kívül még onnan ismerhetjük fel őket, ha a velük való a találkozás vagy csak beszélgetés után nyomottak és rosszkedvűek vagyunk, holott előtte még vidámak és energikusak voltunk. Sosem mi vagyunk a beszélgetések középpontjában, mindig ők, ha valami jó történik velünk, ők rákontráznak, ha valami rossz, arra is. Ebből kifolyólag gyakran lehet hazugságon kapni őket.
Fotó: Unsplash/Jonathan PendletonIlyen az a kapcsolat, amelyik működik
Egy jó barátság elsősorban az arányokról szól, arról, hogy annyit kapunk, amennyit elvárunk, annyit adunk, amennyit tudunk, és az elég is, hiszen mindig a lehető legértékesebbet adjuk oda a másiknak, a neki kiszakított időnket. De nem sajnáljuk egymásra, mert fontos a lelkünknek, hogy együtt legyünk olykor, akár csak egy fél órát. A jó barát az, akit felhívsz egyből, ha öröm vagy bánat ér, és sosem érzed nyűgnek, ha ő teszi ugyanezt, még akkor sem, ha egy kívülálló számára ez csak egy jelentéktelen, piti ügy. De mi ketten tudjuk, akkor és ott ez, és hogy beszéljünk róla mi ketten, mindennél fontosabb. Őszinték lehetünk egymással, minden körülmények közt, és nem kell vigyázni a szánkra, hogy esetleg olyan csúszik ki rajta, amivel megbánthatnánk a másikat. Mert egyszerűen csak önmagunk vagyunk, szerepek, kényszer, maszkok és elvárások nélkül. És ez annyira, de annyira jó.
