A sikeres iskolás
Hogyan néz ki a mai iskola? Szinte pont úgy, mint a 30 évvel ezelőtti. Amikor a hatodikos lányom egymás után memorizálja a verseket, én is vele mondom. Sőt, még a nyugdíjas édesapám is, hisz a tananyag kisebb változtatásokkal, de ugyanaz mint egy-két generációval ezelőtt. A memória edzéséhez minderre nyilván szükség van – az általános műveltséghez is persze –, de az életben való eligazodáshoz már kevésbé.
Szülőként természetesen azt szeretnénk, hogy a gyerekünkből sikeres felnőtt legyen, amihez nem feltétlenül szükséges az összes fizikai törvény bebiflázása, a sárgarépa és a házityúk ősének megtanulása sem. A tananyag összeállítása nem a szülő dolga, abban azonban segíthetünk, hogy olyan attitűdöt követhessen a gyermekünk a tanulással kapcsolatosan, ami a későbbiekben hozzásegíti a valós életben való boldoguláshoz. Ez pedig valószínűleg nem abból fog állni, hogy szó szerint visszaad szövegeket, hanem hogy gondolkodik. A mai oktatási rendszerben viszont a tanár diktál, a diák jegyzetel és magol, majd felel. Aztán pedig felejt is.
Fotó: iStock.com/RYROLAEgy tanulmány szerint a megtanultak nagyjából 75%-át elfelejtjük, kizárólag addig emlékszünk rá – vagy csak picit tovább –, ameddig számot kell róla adnunk. Az is kiderült, hogy azok az ismeretek, amelyeket projekt rendszerben, hosszabban, gyakorlatba ágyazva sajátítunk el – például színdarabot írunk és adunk elő A kőszívű ember fiaiból –, javarészt örökre megmaradnak. Erre azonban nincs idő, mert a tananyaggal haladni kell: rengeteg az ISMERET, amely köszönőviszonyban sincs azokkal az elvárásokkal, amelyet majd az élet diktál a csemetéknek.
A mai iskolai rendszerben azt mérjük, az adott időpontban mit tud a nebuló, ahhoz pedig javarészt az is elég, hogy épp a dolgozatírás idején topon legyen az illető. A jó érdemjegyek tehát így születnek. Mindezzel nem azt állítom, hogy a jó tanulók csak ideig-óráig azok, hanem azt, hogy a nehezebben érő, vagy épp rosszabb jegyeket produkáló diákok is simán lehetnek az életben sikeresek. Sőt. Sorolhatnánk a neveket a különböző területeken nagyot alkotók közül, akiket majdhogynem eltanácsoltak az iskolából.
A kitűnő bizonyítványnak ára van
Az iskolában jól teljesítő gyerekek közül sokan vannak, akik minden egyes napot szorongással élnek meg. Mert jó jegyeket szeretnének hazavinni és nem utolsósorban nem akarnak kudarcot vallani sem. A siker mellett a csalódás elkerülése motiválja őket. Bizonyítani szeretnének, nem elbukni. A legtöbben a szüleiknek, akik gyakorta szintén maximalisták. Mert egyrészt ott a nyomás, hogy jót szeretnének a gyereküknek, hiszen hová fogják felvenni, ha nem jó a bizonyítvány. Másrészt a gyerek eredményeire úgy tekintenek, mint a sajátjukra, ha az jól teljesít, ők is megveregethetik a vállukat, viszont ha nem színötös a bizi, az őket is minősíti. Pedig fontos lenne elérni, hogy a gyerek ne nekünk tanuljon, ne a mi álmainknak akarjon megfelelni. A házi feladat elkészítése vagy elfelejtése is az ő felelőssége, ha mindig kikérdezzük segítő szándékkal, azzal valójában a felelősségvállalásának kialakulását akadályozzuk.
Aki a jég hátán is megél
Megfigyelték, hogy azok a gyerekek (a többségük legalábbis), akik az iskolában mindig jó jegyeket szereznek, azoknál a feladatoknál, amelyek kihívást jelentenek, ahol a komfortzónát elhagyva kell megoldást keresni, szorongóvá válnak, és nem is szívesen kezdenek bele. Nem szeretnének ugyanis kudarcot vallani, alacsonyabb szinten teljesíteni, mint amit önmaguktól elvárnak, vagy amit a környezet megszokott tőlük. Akiknek viszont néha becsúszik egy-egy rosszabb jegy, kevésbé érzik magukat frusztráltnak és bátran belevágnak a próbába. Hosszú távon viszont épp ez, ami tovább és előrébb visz. Hagyjuk tehát a gyerekeinket, hogy néha ne legyenek tökéletesek! Nyilvánvaló ugyanis, hogy a felnőttkori sikerhez nem az érdemjegyeiknek kell jónak lennie, hanem egy sor egyéb készségre van szükség. Például erős kudarctűrő képességre, szociális érettségre (tudjon csapatban, másokkal együtt, egy célért dolgozni), empátiára, vagyis rendelkeznie kell azokkal a tulajdonságokkal, készségekkel, amelyeket egyszerűen érzelmi intelligenciának nevezünk.
Fotó: iStock.com/Erin823Ki kell várni türelemmel
A kritikus gondolkodás, az egyéni vélemény sok-sok súrlódáshoz vezet a suliban és a családban is. Mennyivel könnyebb az élet egy cuki kis alkalmazkodóval, aki egy babával vagy egy kisautóval eljátszik a szőnyegen, ért a NEM-ből, este a ráadás mese után hajlandó lefeküdni és nem feszegeti az idegrendszerünk határait. Na, az én másodikos fiam nem ilyen. Sem otthon, sem az iskolában. De nagyon okos, komolyan, csak kapkodom a fejem, mert vág az agya, a memóriája meg szerintem nem más, mint egy fantasztikus copy paste felület. A suliban ötös dolgozatokat ír, ám otthon soha nem készül. A magatartása viszont hármas. Folyton megy a „visszaduma”, a poén, az ötletelés. Mostanában már a beírások is szállingóztak. Az osztályfőnöke azt mondja, elfogytak az eszközei. Az enyémekre nem kíváncsi. A napközis tanáréra sem, aki szerint ez a gyerek nagyon sokra viszi. Én vele értek egyet. Addig meg majdcsak kibekkelem, a jó célért megéri, ráadásul nekem még vannak eszközeim és hiszek a gyerekemben, ahogy hiszek a többi rosszcsontban is.
Bizonyíték is van rá
A Tübingeni Egyetem kutatói kilenctől negyvenéves koráig követték 700 gyerek életét. Górcső alá vették a személyiségüket és a szorgalmukat, valamint azt, hogy mennyire makacsok, dacosak, szófogadatlanok és szabálykövetőek. A hosszú időt felölelő vizsgálat végén az derült ki, hogy azokból lettek a szakmai életben legsikeresebb felnőttek, akik kicsiként legtöbbször hágták át a szabályokat és fittyet hánytak a szüleik akaratára.
