Otthon

Adok-kapok. Azt adjuk, amit kaptunk? Szülő. Tartás. Szeretet

Az élet rendje, hogy akik erősek, az idő múlásával gyengévé válnak. A kiszolgáltatott, gyenge gyerekek pedig megerősödnek. Felcserélődnek a szerepek, és ez jól van így. Úgy van az jól, ha az élet rendjét magunkévá tudjuk tenni, hogy az erős segíti a gyengébbet, amíg tudja, aztán jön egy rövid ideig tartó, a látszólagos egyensúly időszaka, majd fordul a kocka.

Tizennyolc éves voltam, amikor született az első fiam, húszéves, amikor érkezett a második, és nem töltöttem be a huszonkettőt, amikor már nagycsaládos anyukává váltam. Szívesen írnám, hogy belevaló nő és belevaló anyuka voltam, akinek NEM volt szüksége segítségre, de az igazság az, hogy három kicsi gyerek gondozása irdatlan nagy teher akkor is, ha az anyuka fiatal, rugalmas a teste-lelke, és csupa lelkesedés, hogy végre saját családban élhet. Segítségre volt szükségem.

Fotó: iStock.com/weerapatkiatdumrong

Fotó: iStock.com/weerapatkiatdumrong

Valamelyik gyerek biztosan az ölében volt

A saját szüleimet, rokonságom nagy részét elsodorta mellőlem az élet, amikor gyerek voltam, rájuk nem támaszkodhattam, a volt férjem nagymamája viszont kézközelben volt. Egészen pontosan a szomszédban, ami azért volt ideális helyzet, mert úgy tudtam megőrizni saját életteremet, hogy egy hangosabb kiabálásra volt csak a segítség:

Dédóóóóó!” – kiabáltunk át sokszor a kis háza irányába nyíló ablakon, és Dédó szaladt, ahogy csak visszeres, csoszogó mamuszba bújtatott lábai bírták. És bírták, ha kellett. Sokkal többször és sokkal többet, mint amit akkoriban fiatal nőként felmérhettem. Természetes volt, hogy van, hogy kéznél van, hogy valamelyik gyerek a kezében, az ölében, a nyakán lóg. Természetes volt, hogy nála mindig van kenyér, ropi, cukorka vagy egy tányér bableves a gyerekeknek. Ez utóbbit sose értettem – látszólag apró kis lábasokban főzte, amit főzött, mégis jutott belőle mindig a családomnak.

Elengedtem a presztízsvitákat

Így utólag, most már igazán felnőttként, sok mindent másként látok: kisebb-nagyobb csatáinkat is, melyeknek alanya rendszerint valamelyik gyerek volt. Dédó túl engedékeny és túlféltő volt, én meg túl fiatal ahhoz, hogy ne menjek bele áldatlan harcokba. Szerencsére csak az elején, mert amint felismertem (a szükségen túl), hogy abban a nyolcvanéves szívben szemernyi rosszindulat sincs, képes voltam engedni. Kompromisszumokat kötni. Kicsit el is kényelmesedtem mellette… ráhagytam apró döntéseket.

A korai csaták során a vita rendszerint a gyerekek öltöztetése körül zajlott. Tipikus „van sapka, nincs sapka” effektus. Ha sapkát adtam a gyerekekre, minek, mert „kimelegszik a kis fejük”, ha nem adtam rájuk sapkát, akkor meg az volt a baj, hogy „megfújja a kis fejüket a szél”. Sose találtam el az aktuális sapkaelvárást. Aztán már nem is akartam. Ha Dédó csóválta a fejét, levettem vagy feltettem a sapikat. Mosolyogtam hozzá, és szívből jött a mosoly, mert Dédónak éppen ennyi kellett a boldogsághoz: a dédunokái mindennapos jelenléte az életében, és hogy úgy vigyázzak a kicsikre, ahogy azt ő látni szeretné. Elengedtem a felesleges presztízsvitákat, és ma már tudom, milyen sokat nyertem ezzel – Dédó feltétlen szeretetét és ragaszkodását. Hűségét, minden csepp erejét, lélekjelenlétét, tiszteletét.
Talán az egyetlen volt a családban, aki akkor is kiállt mellettem, amikor én már menni akartam. Akárhányszor néztem vissza rá, ő kitárt karokkal várt.

Soha nem volt benne harag

Erősebb volt nálam mindig, most már látom. Nem szorult tartásra. Tartása volt. Akkor is, amikor közel a kilencvenhez beesett a rózsák közé, és hiába kiabált segítségért, nem hallottuk. Egy egész éjjel feküdt a virágok között, és amikor másnap reggel bűntudattal telt szívvel rátaláltunk és a házába segítettük, volt ereje nevetni ránk. Humorizált, hogy milyen jólesett az éjjeli szállása a szirmok között. Én sírtam. Ő vigasztalt.

„Nem hallhatod meg minden bolond öregasszonynak a jajveszékelését” – ezt mondta. És nem volt benne harag.

Pedig ő meghallotta mindig, ha szükségem volt rá. Azt is meghallotta, amit nem mondtam ki. A negyedik gyereket vártam éppen, és szülés előtt pár nappal óriási hó esett. Belepte a falut, a házakat. Mire reggel felkeltem, Dédó, aki akkor már közel járt a kilencvenhez, elseperte azt a nagy havat, el ne csússzak. Gyújtóst is hozott, és tüzet rakott a cserépkályhába. Aztán hazament, mintha mi sem történt volna. Meg hogy ne zavarjon, aludjak, amíg jólesik. Gyengéd, tapintatos szeretete máig tüzet ébreszt a szívemben, legyen bármilyen nagy a tél. És a mai napig nem tudok úgy nézni a hóesésre, hogy arról ne ő jusson elsőként az eszembe. Kopott seprűje, fagyos kis ujjai, fekete kardigánja, kiszőrösödött mamusza…

Nyolcvanéves koráig tán a falut se hagyta el. Akkor viszont útlevelet kért, nekivágott a világnak, megnézett nagy hegyeket. Levágatta gyönyörű ezüst hajfonatát. Bodoríttatott egyet. Ennyi fért bele mint kaland az életébe. Minden más rólunk szólt.

Fotó: iStock.com/ shironosov

Fotó: iStock.com/ shironosov

Én törlesztenék, visszaadnék, szeretnék

A töredékét nem adhattam vissza annak, amit kaptam tőle. Néhány gesztust csupán, pár injekciót, amikor sebes lett a lába, pár tányér levest, amikor gyengülni kezdett, vagy ha ágynak esett. De valahogy azt érzem, amikor esetlenkedve törleszteni próbáltam, akkor is ő adott többet: a figyelmét, szeretettel teli kérdéseit, okos-huncut történeteit. Lágy tekintetét, ahogy követett, amíg felsepertem a szobáját vagy enni adtam a cicáinak. Önfegyelmét, csendességét, panaszkodásmentes órákat, akkor is, amikor már lett volna miért panaszkodnia.

Én szeretném, ha a közelemben lenne még mindig. Ha rám szólna, hogy adjak sapkát a gyerekekre. Szeretném újra látni, ahogy egyik kezében piros kis lábaskájával, másik kezében botjával közeledik felénk. Ha átkiabálna vidáman újra, hogy kérünk-e palacsintát, teát vagy bundás kenyeret…
És szeretném, ha megfésülhetném újra ezüstszín, angyalpuha tincseit. Csak egyszer legalább.

Szeretet. Tartás. Adok és kapok. Az életnek rendje van. Tőle tanultam.