„Szégyent hozol rám!”
Ha nem értjük meg a gyereknevelés alaptételét, miszerint a gyerek sorsa, élete, nevelése nem rólunk szól, hanem a gyerekről, akkor nagy bajban vagyunk. A legtöbb káros szülői mondat ugyanis pont azért „csúszik ki” a szánkon, mert belül csakis saját magunkkal vagyunk elfoglalva. Az én gyerekem ruhái, az én gyerekem viselkedése, az én gyerekem jegyei, az én gyerekem rosszalkodása… én, én én. Szerencsétlen gyerek pedig össze lesz zavarodva, hogy most saját magát kéne megvalósítani, vagy a szüleit? Az, hogy mit érez szégyenletesnek, nemcsak tőle függ, de attól is, amit beleneveltünk. Egy megfelelésre kész, dicséretre vágyó gyereket pedig nem is tudunk jobban a földbe döngölni, mint ha közöljük vele, hogy szégyent hozott ránk, nem méltó a szeretetünkre, törődésünkre. Ha normális énképet szeretnénk kialakítani a gyerekben, tegyük félre saját magunkat legalább néha, és gondoljuk át, hogy néz ki az adott történet a gyerek szemszögéből. És – talán végre – hagyjuk hibázni szeretetmegvonás nélkül.
„Mire viszed így, kisfiam?”
Kitaláltunk valami jövőt a gyerekünknek. Elképzeltük a nagy tervet, hogy osztályelső lesz, milyen egyetemre megy, milyen munkával keres majd sok pénzt – mert ezt ugye meg lehet jósolni tíz-húsz évre előre, nem igaz? –, hány unokát szeretnénk, és milyen vőt/menyet viselnénk el a legkönnyebben. Már látjuk magunkat kicsi ruhákat kötögetni a harmadik onokának, miközben a gyerekünk még azt sem döntötte el, akar-e egyáltalán majd szülő lenni, meg orvos, mérnök, ügyvéd és sztár egy személyben. Mihez kezdünk, ha asztalosként lesz mindennél boldogabb, vagy urambocsá énekesnőként? Mi van, ha homoszexuális lesz, külföldre megy, vagy egyenesen a Marsra? Mi lesz így a mi jól bejáratott terveinkkel? Akkor járunk a legjobban, ha most azonnal megesszük őket ebédre. Vagy elfogadjuk, hogy a gyereknek saját ízlése, akarata és jövőképe van.
„A te korodban én már… és nézd meg a Katit!”
A jó öreg összehasonlítás… mintha a gyerek nem tenné ugyanezt magától is. Másról sem szól az iskola, mint hogy a Rozi ilyen tolltartót kapott, a Katinak hosszabb a haja, a Robinak nagyobb a biciklije, a Laci okosabb matekból, s ha még ezt tápláljuk is, akár félmondatokkal, jó adag önbizalomhiányt adagolunk csemeténkbe. Aztán csodálkozunk, hogy nincsenek barátai, társaságban zárkózott, nem mer kezdeményezni, szorong, és még azt is elfelejti, amit addig tudott. Ennél csak akkor okozhatunk nagyobb kárt, ha saját fiatalkori önmagunkat állítjuk piedesztálra – aminek minden mozzanatára tökéletesen emlékszünk, ugyebár. Jobban tanultunk, szófogadóbbak voltunk, pedig minket meg is vertek, és vacsora nélkül küldtek az ágyba, ez az elkényeztetett gyerek meg még nem tudja a szorzótáblát! Botrány!
„Amíg az én kenyeremet eszed…”
Az a szülő, akinek már nincsenek eszközei, amivel fegyelmezni tudna, a gondoskodás megvonásával zsarol. Nem szép szó, de tökéletesen kifejezi a lényeget. Pisztolyt tartunk egy önmagáról még gondoskodni képtelen gyerek fejéhez, és lényegében azt mondjuk neki, hogy vagy engedelmeskedik nekünk, vagy kilökjük a nagyvilágba, aztán mehet, amerre lát. Egy gyereknek, akinek a szülei, családja és otthona jelentenek mindent, ami biztonságos, nagy károkat okozhatunk az „amíg az én házamban laksz” típusú mondatokkal, ráadásul csúfot űzünk abból, ami kötelességünk: a gondoskodásból, és üzletszerű kéjelgésre használjuk egónk növelésére.
„Éjszaka elvisz ám a manó, ha így viselkedsz!”
Egy gyereket olyan könnyű megijeszteni, hányan rettegtünk a szekrényben vagy ágy alatt lakozó szörnyektől, a sötétségtől, a kutyáktól vagy akár a bohócoktól! Normális esetben az lenne a dolgunk, hogy megnyugtassuk a gyereket, biztonságos környezetet teremtsünk számára, lehetőséget adjunk, hogy leküzdje félelmeit. De ha mindenáron koplexusos gyereket nevelnénk, akkor fenyegetjük: elviszi ám a rossz manó az ilyen gyerekeket! Még találjunk ki néhány szörnyet, megfoghatatlan, legyőzhetetlen démont, és tökéletesen sakkban tarthatjuk gyermekünket. Ha addig nem térünk észhez, majd a gyerekpszichológus készségesen segít. Csak aztán nehogy a gyerekünk szájából halljuk: szégyent hozol rám!