Kedvenc szokásom, ha új helyre érkezem, hogy az első reggel, viszonylag korán, amikor még ébred a város, elmegyek futni a környező utakon. Nem a sportérték a lényeg ilyenkor, hol gyorsabban futok, hol kocogok, ha kifogyok a levegőből, vagy valami érdekeset látok, megállok szemlélődni. Nem tart tovább ez a szeánsz egy bő fél óránál (mindig félek, hogy nem fogok hazatalálni), de ezalatt az idő alatt magamba szívhatom a hely hangulatát, megismerhetem a hétköznapokat egy helyi szemével. Otthonos érzést nyújt az is, hogy más reggeli futókkal találkozva biccentünk egymásnak – úgy érzem, azonnal közösségre leltem.
Fotó: iStock.com/sapozhnikValójában két különböző módon is fejlődhetünk utazásunk alatt. Először is, az új környezet, ismeretlen tájak, városok mind új impulzusokként hatnak ránk. Megismerve ezeket, és főleg az ott élő embereket, szokásaikat szélesíthetjük látóterünket, rugalmasabbakká válunk. Újfajta nézőpontot sajátítunk el, és megismerjük magunkat, hogy milyen vélekedések, ítéletek születnek meg bennünk. Berögzült sztereotípiáinkat ezek felülírhatják, ezáltal elfogadóbbá és nyitottabbá válunk. Érdekes élményeket szerezhetünk különböző népekről: eleinte sztereotípiáink erősödhetnek, „tényleg milyen hangosak ezek a mediterrán népek”, aztán finomodhatnak, „de a portugálok valahogy nyersebbek”, majd végül betekintést nyerhetünk az emberi egyediség ezer színébe, „egy portugál taxissal olyan jót beszélgettem Puskásról!”. Így átélhetjük azt az összetett tapasztalást, hogy az emberek, tájak mindenhol egy kicsit ugyanolyanok, és egyszerre elemeiben teljesen mások.
Az utazás során bekövetkező másik fejlődés az önismeret. Akárhová is megyünk, legalább biztosan kilépünk a komfortzónánkból, azaz kihívás elé állítjuk magunkat. Olyan helyzetekben kell helytállnunk, amiket eddig még nem tapasztaltunk meg, ezek skálája pedig változhat egy egyszerű idegen nyelvű vacsorarendeléstől indonéz elefántháton lovaglásig. Mindenki komfortzónája máshol van, lehet, hogy valakinek a Himalája közepén sátorozás lazán megy, míg más már akkor izgul, ha át kell lépni az országunk határát. Igazából nem is az élmény abszolút kockázatán van a hangsúly, hanem a megélt, relatív rizikón, mert ez a lényeg: megfigyelni magunkat, hogyan érezzük magunkat itt, ott, hogyan reagálunk az ismeretlenre. Egészen új oldalainkat fedezhetjük fel, és ezekkel gazdagodva térhetünk haza.
Ahogy kinyílik a világ, és kinyílunk mi is a világ felé, kíváncsiságunk új erőre kaphat. Kedvünk támadhat újra és újra utazni, talán egyre messzibb helyeket felfedezni, egyre vadabb körülményeket megtapasztalni. Használjuk ki ezt a motivációt, és ha tehetjük, utazzunk!
Fotó: iStock.com/ lzfManapság szerencsére rengeteg költséghatékony megoldás áll rendelkezésünkre: utazzunk fapados járattal, szálljunk meg Airbnb szálláson, vagy couchsurfingeljünk – ezekkel a közösségi megoldásokkal még közelebb kerülhetünk az adott helyhez.
Az, hogy egyedül utazunk, vagy társasággal, szintén saját döntésünk kérdése: ha egyedül vagyunk, nem függünk senkitől, arra mehetünk, amerre csak akarunk. Szemlélődhetünk napokig egy szikla tetején, de bevállalhatunk egy maratoni múzeumtúrát is, senki nem szólhat bele. Ha társasággal utazunk, biztosan kell majd kompromisszumokat kötnünk, de cserébe rögtön megoszthatjuk az élményt másokkal is.
