Otthon

Mitől leszünk azok, akik vagyunk? Öröklés vagy környezeti tényezők?

Már évszázadok óta vitatkoznak arról a tudósok, hogy vajon életünk determinálva van-e bizonyos, születés előtti tényezőknek köszönhetően, vagy a környezetünk, a nevelés alakít minket?

Már a XVI. század óta folyik a diskurzus ebben a témában. Míg John Locke szerint a gyermek „tabula rasa”-val, azaz tiszta lappal indul, addig kortársa, Descartes úgy vélte, szerzett tapasztalataink mellett velünk született tényezők is meghatároznak minket. Később újabb bizonyítékokat véltek találni az öröklődés javára: a fiziognómia a koponya dudraiból következtetett a jellemre, Cesare Lombroso pedig részletes tanulmányokat közölt arról, hogy a bűnözők arcvonásai hogyan predesztinálják ördögi hajlamaikat.

Fotó: iStock.com/evgenyatamanenko

Fotó: iStock.com/evgenyatamanenko

A XX. század hajnalán John Watson ismét a tanulás, a környezet mindenhatóságát hirdette: „adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket, s az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva olyan szakembert nevelek belőle, amilyet csak akartok: orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt, főnököt, s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elődei tehetségétől, hajlamaitól, képességeitől, foglalkozásától, s fajától.”

Azt gondolhatnánk, hogy a XX. és XXI. század robbanásszerű technológiai fejlődés a különböző génvizsgálatok és képalkotó eljárások segítségével már egyértelmű választ adott a nagy dilemmára. Ez azonban közel sincs így! Ahogy ezt már a ravaszabb olvasók kitalálhatták, az igazság valahol a kettő között keresendő. Azonban nem két teljesen különböző hatásról beszélünk, amik erőviszonya határozza meg végül a valóságot, hanem sokkal inkább ezek összefonódása, e kettő kapcsolata a meghatározó, ahogy ezt Moshe Syf genetikus és Michael Meaney agykutató vizsgálatai bizonyították. Az epigenetikai változásokról van szó: a környezetünk nem közvetlenül a génjeinket befolyásolja, hanem a gének átíródását, ráadásul nemcsak a születés előtti, magzati szakaszban, hanem egész életünk során! Tehát bizonyos hajlamokkal születünk, azonban ezek manifesztálódásában már fontos szerepet játszanak a környezeti tényezők. Ilyen lehet az étrend, vegyi anyag – és meglepő módon olyan pszichológiai tényezők is, mint a stressz, traumák, szülői elhanyagolás is okozhatnak negatív változásokat.

Fotó: iStock.com/evgenyatamanenko

Fotó: iStock.com/evgenyatamanenko

Természetesen ennek az állításnak a jó oldala is igaz: a gondoskodás, szeretet, és főleg ezek közvetlen testi kifejezője, tehát az érintés is eredményezhet pozitív epigenetikai változásokat: nyugodtabbak, strapabíróbbak leszünk. Ez utóbbi, az érintés, simogatás különösen fontos életünk első két éve során, amikor agyunk a leggyorsabb ütemben fejlődik. Ilyenkor alakul ki a hippokampusz, ami az emlékezetért felelős, és az oxitocin, endogén ópiát receptorok, amik örömhormonként, illetve belső fájdalomcsillapítókként működnek. A korai bántalmazás a homloklebeny kialakulására sincs jó hatással: emiatt az ítélkező és kontrollfunkciók romlanak, így például impulzívabb, vagy a szerhasználatra hajlamosabb alkat alakulhat ki.

Ám ahogy említettük, az epigenetikus módosulások életünk egész ideje alatt folynak, így sosem késő a keletkezett károkat visszafordítani. Génjeink felelősek abban, milyen hajlamaink vannak, ám ezek kialakulásában, berögzülésében környezetünk mellett nekünk is nagy szerepünk van. Amennyiben úgy véljük, hogy valahol fejlődésre szorulnánk, egyre több eszköz áll rendelkezésünkre: súlyosabb esetben különböző gyógyszerek is segíthetnek, de a pszichoterápia pozitív epigenetikai hatása is bizonyított. Emellett természetesen az egészséges életmóddal, a tudatos jelenlét gyakorlásával, a stresszmentes, szermentes élettel is sokat tehetünk önmagunk – és ahogy láthatjuk – utódaink egészségéért is.