Minden félelem halálfélelem?

A halál gondolata foglalkoztatja már az egészen kicsi gyermekeket is, az ezzel való szembenézés egy fontos fejlődési feladatuk. Ők még sokáig abban a tudatban élnek, hogy a halál visszafordítható, később úgy hiszik, ők kivételek, velük ez sosem történhet meg. Ezután a következő fejlődési fokozatban kezdődik a hárítás és az elfojtás, melyet gyakorlatilag egész életünk során csinálunk.

Fotó: iStock.com/ImageGeneration

A halálfélelem folyamatosan ott rejtőzik bennünk, ez az ára annak, hogy tudatunkra ébredtünk: megtudtuk azt is, hogy egyszer vége lesz mindennek. Néha csak lappang, néha azonban erősebben tör a felszínre, rendszerint akkor, ha a közelébe kerülünk valamiképpen, megúszunk egy szörnyű balesetet vagy meghal egy szerettünk. Ilyenkor elgondolkozunk, eszünkbe jut önnön halandóságunk, és adott esetben szorongani kezdünk.

Irvine D. Yalom amerikai pszichiáter szerint a midlife crisis, a tinédzsernek öltözött középkorú nők, vagy a családjukat elhagyó és nagyon fiatal nőket kergető férfiak cselekedeteinek hátterében is lényegében a halálfélelem áll. Az, hogy nem tudják, nem tudjuk elfogadni és elviselni a tényt, miszerint öregszünk, életünk egy bizonyos szakaszán már túljutottunk, s az soha többet nem fog már megismétlődni. Elmúlt, ahogy mi is elmúlunk egyszer mind. Yalom szerint nincs más választásunk, mint szembenézni a félelmeinkkel, elfogadni őket, csak így tudunk megküzdeni velük. El kell fogadnunk, hogy egy nap meghalunk, és az egyetlen dolog, amit tehetünk ez ellen a torokszorító érzés ellen, hogy értelmes, hasznos életet élünk, minél több embert szeretünk, mert az utolsó órában valójában csak ez a két dolog számít majd. S ha azt érezzük majd, volt értelme és célja annak, hogy éltünk, könnyebben fogjuk itthagyni ezt a világot.

Mindenhonnan leselkedik

A halálfélelem állhat a hátterében több szélsőséges viselkedésnek, pszichés zavarnak. Tipikus halálkerülők, akik nem tudnak szembenézni a halállal, extrém, veszélyes sportokat űznek, felül akarnak kerekedni rajta. Vagy például aki a munkájába temetkezik, így nem gondolkodik, távol tartja magától a halál gondolatát, egyszerűen nincs ideje ezen rágódni.

A halál árnyékában

A halálfélelem sokunknál egy szerettünk elvesztésekor erősödik fel, s a halál ilyen közeli megtapasztalásánál csap meg bennünket is az elmúlás szele. Fontos, hogy bármennyire is nehéz, de vegyünk tőle búcsút, ha úgy jobb, írjunk levelet neki. Gondoljuk át a vele való kapcsolatunkat, azt, hogy mennyi mindent kaptunk tőle, leltározzuk a jó és rossz dolgokat. A búcsú egy kapcsolat lezárásánál azért elengedhetetlen, mert csak így tudunk továbblépni.

Végül megszólal a szakértő is

Állandó pszichológiai szakértőnket, Michaletzky Lucát is megkértük, foglalja össze a legfontosabbakat: „Yalom szerint az emberi lét egyik legfontosabb egzisztenciális kérdése a halálfélelem. A saját halálunktól való félelem az egyik legsúlyosabb emberi probléma, amire megoldást kell találnunk, aztán majd ez alapján lelhetjük meg életünk értelmét. Ha halhatatlanok lennénk, teljesen súlytalan lenne az életünk, mindegy, mit csinálnánk, és mit nem, mert úgyis van időnk. Így, hogy tudjuk, egyszer biztosan véget ér az életünk, muszáj cselekednünk. Persze ez lehet bénító is, olyannyira, hogy ebből kialakulhatnak mentális betegségek is. Bármilyen egyéb dolog iránt érzett félelem, szorongás hátterében állhat fő okként a halálfélelem. Azért mégiscsak egyszerűbb a pókoktól félni, mint a haláltól, nem?

Fotó: iStock.com/wgmbh

Az egzisztenciális pszichológusok foglalkoznak kifejezetten ilyen kérdésekkel, súlyos esetben lehet hozzájuk fordulni. Egyébként érdemes Yalom és Frankl könyveit olvasni, ők nagyon szuperek ebben a témában. Van olyan gyakorlat is, miszerint meg kell írni saját sírfeliratunkat, hard core verzióban a halotti beszédünket. Elsőre morbidnak tűnhetnek ezek a módszerek, de nagyon jó ébresztő, felrázó hatásuk van, hogy most kell cselekedni, mert ki tudja, lesz-e holnap.

S mi a helyzet a gyerekek esetében?

A gyerekek haláltudatáról egy nagyon aranyos történet jut eszembe, amit Freud írt le az egyik könyvében. Egy kislány mondja, hogy ‘azt értem, hogy apukám meghalt, csak azt nem, hogy mostanában miért nem jön haza vacsorára’. Ezek szerint nekik még nagyon praktikus a felfogásuk, ilyen absztrakt dolgokat, hogy ‘nincs többé’, önmagukban nehezen tudnak feldolgozni. Szerintem még egy ateista családban is érdemes ilyenkor meseszerűen megközelíteni a kérdést: Elment az angyalokkal. Most fentről vigyáz rád, és újra együtt vannak nagypapával – és ehhez hasonló megfogalmazásban, mert ez megnyugtató érzést ad nekik. Aztán majd szép lassan rájönnek, hogy is van ez, ahogy a Mikulás meséje is lassan foszlik szerte.”