A túlzott maximalista idővel minden közösségben könnyen felismerhető. Minden apróbb hibát észrevesz, szóvá tesz vagy kijavít, többnyire az elég jó számára nem ismert kategória, megfelelni az ő elvárásainak már-már a lehetetlennel azonos, a kritikát pedig zsigerből ontja és sokszor nehezen emészti meg. Perfekcionistának is nevezzük, ami alapvetően egy pozitív tulajdonságot jelöl. A hétköznapokban megélni ezt azonban korántsem annyira üdítő. Miért? Mert folytonos kényszerben tart, feszültségben, a „még mindig nem jó” érzésében, amely idővel az eredménytelenség, a sikertelenség érzetébe csap át. Nem elég tiszta az otthonunk, nem elég kiforrott az előadás, nem elég szakmai a megfogalmazás, nem elég részletes a kimutatás… bármit fel lehet hozni az élet bármely területéről. A lényeg, hogy az az átlagember számára ismerős jóleső érzés, ami egy feladat elvégeztével (vagy már közben is) hatalmába keríti, a maximalistánál elmarad, vagy másként jelentkezik.
Fotó: iStock.com/_icemanKomoly veszélyforrás is lehet
A maximalista súlyos esetben könnyen eshet a rugalmatlanság, az alkalmazkodóképesség hiányának csapdájába, amely az élet számos területén inkább hátrány, mint előny. De ha a perfekcionizmus például az örök elégedetlenséggel párosulva az egyénnél az evési zavarokban és a nem reális testképben nyilvánul meg, annak komoly egészségügyi kockázatai lehetnek.
Egy maximalistával nehéz a versenyszférában. A munkájáért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget, vezetőként azonban ez kiterjed a beosztottak teljesítményére is. Egy maximalista vezető a vállalat eredményessége szempontjából azért vonzó, mert minden körülmények között megköveteli a teljesítményt és az eredményeket, szinte fáradhatatlanul hajszolja a kitűzött célokat. Mindez azonban csak addig biztosítja az előrelépést, ameddig a maximalista vezető képes megtalálni azt a pontot a munkatársakkal való kapcsolatában, amely a közös munkát lehetővé teszi. A problémát általában a csapatmunka adja. A maximalista gyakran szívesebben dolgozik egyedül, mert inkább igyekszik a lehető legtöbb feladatot saját maga megcsinálni – az a biztos. Nehezen adja ki a keze alól a részfeladatokat, nehezen érezteti a munkatársakkal, ha elégedett az eredménnyel. A probléma kezeléséhez a vállalati felső vezetőknél ma már általában coachok segítségét is igénybe veszik, akik eredményesen fejlesztik a vezetők EQ-ját, vagyis érzelmi intelligenciáját, és együttműködésre, empátiára sarkalló készségfejlesztő technikákat tanítanak nekik.
Kíméletlen mindenkivel, így önmagával szemben is
Nézzünk néhány árulkodó jelet, amely a túlzott maximalizmusra utalhat:
- A hangyányi hiba is zavarja: Azok az apróságok, amelyek másnak szemet sem szúrnak, a maximalistának kibökik a szemét, és nem tudja figyelmen kívül hagyni őket. Legtöbb esetben nem nyugszik addig, amíg fel nem hívja rá a figyelmet, és valaki (ő vagy más) ki nem javítja a hibát.
- Az elég jó nem elég jó: Tipikus bezzeg-személyiség: bezzeg-anya, bezzeg-háziasszony, bezzeg-főnök, aki görcsösen és mániákusan a legjobb szeretne lenni. Mást sem tesz, mint önmagával és a képzelt versenytársakkal küzd az örök első pozíciójáért, s közben észre sem veszi, ha néha túl nagy áldozatot fizet mindezért.
- Neki megfelelni nem egyszerű: könnyen előfordul, hogy a legapróbb hibákra is hevesen reagál, legyenek azok a saját vagy mások hibái. Egy sikertelen vizsga, egy rosszul sikerült vendégség, egy közepesen sikerült munkahelyi prezentáció vagy nem eléggé különleges meglepetés – bármi elégedetlenségre adhat okot.
Fotó: iStock.com/BercEl kell tudni engedni az elérhetetlent!
Az a folyamatos stressz, melyet az irreális elvárások és a tökéletesség állandó hajszolása vált ki az érintettből, nagyon megterhelő. El kell tudni engedni a tökéletesség elérése iránti vágyat, és elfogadni, hogy egyrészt senki nem tökéletes, másrészt mindenki szerethető. Harmadrészt: mások közel sem olyan kritikusan tekintenek rá, mint a maximalista saját magára.
Tartsa szem előtt, hogy nem érdemes rágódni azokon a helyzeteken, amikre nincs befolyása, tőle teljesen függetlenül történnek meg. Fogadja el, amikor a felelősségi körébe tartozó feladatokat maximálisan elvégezte. Éppen a szükségszerűen felmerülő konfliktusos helyzetek megoldására lehet azzal a maximalizmussal tekinteni, ami miatt maguk a konfliktusok kialakultak.
