Végül persze megszületett, nem maradt benn, bármennyire szeretett volna is, s eszmélésem legelső pillanatában a mellemre rakták, addig az apján pihent. Igen, most az a rész következne, hogy „életem” meg a „legboldogabb”, de őszinte leszek, azt sem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, jött a csomag, én meztelenül valami ágyon, biztos, hogy nem ott voltam, ahol elaludtam, egy kockás plédre emlékszem csak. Szóval a csomag a mellemen, tudta a dolgát, és én hiába mondtam, hogy nem jön semmi, megnyugtattak, hogy de. És jött is valami sárgás izé, de én nem pont így képzeltem el.
Innentől kezdve a bent töltött öt nap teljesen összefolyik az emlékezetemben, azt tudom, hogy nem voltak éjszakáim, sem nappalaim, ültem és szoptattam, akkor még 3 óránként, de éreztem, hogy ez így nem lesz jó, valami nem stimmel. Jött egy nagyon kedves és fiatal laktációs tanácsadó ugyan, akinek mondtam, hogy kezd nagyon fájni a mellbimbóm, s megértően bólogatott is. Aztán kezdett tényleg nagyon fájni, annyira, hogy már nem bírtam szoptatni szegény kis csomagot, sírtam, órák teltek el mindeközben, vagy hetek, nem tudom, sokat ültem az ágy szélén, néztem a bevásárlókocsiban alvó dedet, s teljesen tanácstalan voltam. Folyton az járt az eszemben, hogy rossz nevet adtunk neki, mégis inkább Ivánnak kellett volna nevezni, nem harcoltam érte elég vehemensen. (Oké, a Johanna ellen küzdöttem volna az utolsó csepp véremig, az biztos!) Fájt. Próbálkoztunk mindennel, egy nagyon kedves hölgytől kaptam zöld kenőcsöt, hogy az majd segít, de nem. Hoztak a barátnőim a patikából kéket, halottnak a csók. Végül jött a mellbimbóvédő szilikon, abban ugyan nem fájt (annyira), de mint később kiderült, sikertelen volt a szopás: nem ment át rajta semmi. Csomag erre belázasodott, kiszáradt a drágám, én bőgtem, ő bőgött.
„Azt hittem, rosszul hallottam”
Ekkor bocsánatkérően jöttek a nővérkék, hogy ha nem bánom, meg tényleg ne haragudjak, de tápszer. Tetszenek viccelni? Bánom? Ekkor már tényleg a szakadék szélén táncoltunk mindketten. De a csecsemőosztály nővérei nem adták fel, hanem bevezettek egy rendszert, 3 óránként vittem, mérték, elmentem szoptatni, sikertelen, vittem, mérték, semmi kézzelfogható eredmény, s fejtek. Ők, engem. A melleimet. Mind a kettőt. Felváltva. Azt hittem, rosszul hallottam, amikor először mondták, hogy gombolkozzak. És fejtek éjjel és nappal és délben és mindig. 3 óránként. Én meg nyeltem a könnyeimet, kemény, duzzadt melleim vörösek voltak. Pici kávéspohárba ment, amilyenben régen az eszpresszókban adták a kávét a körúton, annak kifele hajlik a pereme, és abból itatták meg a csomagot. Nem volt fél deci az egész. Mármint a tej. Az én tejem. Pontosabban az övé, ami belőlem jött. S itta a pohárból az újszülött. Nagyon furcsa volt.
Hétfőn született, emlékszem, csütörtökön eldobtam a szilikont, és újra megkínáltam a mellemmel, műanyag nélkül, és akkor ott történt valami, mert elkezdett ömleni a tejem. Vagy a puszta bőrkontaktus, vagy az a húsleves okozta, amit aznap hozott be nagynéném, s állítólag egy fél baromfiudvarnyi szárnyast belefőzött egy literes lábasba. Állva ettem, sötétben, felül nem volt rajtam ruha, minden zavart, s egyik kezemmel folyamatosan támaszkodnom kellett a hűtőbe a hasamon lévő vágás miatt.
Valaki lepárolta a boldogságot
Másnapra a csomag is kisárgult, hazavihettük, de még mindig nagyon fájtak az immár sebes mellbimbóim, s az sem segített rajtuk, hogy a 4500 grammos „bébi” 3 óra helyett kétóránként éhezett meg. De legalább ő már elégedett volt, hízott rendületlenül, mi pedig mértük, mint az őrültek, éjjel is, nappal is, tökéletesen fölöslegesen, utálta is. Mégis életem legboldogabb időszaka volt az a pár nap, amit akkor töltöttünk együtt, miután hazaérkeztünk. Arra gondoltam, valaki lepárolta a boldogságot, s most töményen ránk zúdította, de ez túl sok, el kellene rakni belőle ínségesebb időkre. (El kellett volna.) A boldogság ellenére azonban nem szűnt a fájdalom, ő sírt, én szoptattam, s átvettem a szerepét, vagy közben ütöttem a falat. Végül kínomban természetesen kiolvastam az internetet, s rátaláltam egy laktációs tanácsadóra, aki házhoz jött. Aranyba kéne önteni a lába nyomát is! Sokat beszélgettünk, magyarázott, mesélt, s megmutatta, hogy kell helyesen szoptatni, én pedig megosztom most mindenkivel az ősi titkot: el kell érni, hogy a gyerek akkorára nyissa a száját, amekkorára ordításkor, mert nem elég, ha csak beszívja a mellbimbót, mint egy szívószálat.
Nem azonnal, de pár hét elteltével jobb lett. Edződtünk, én és a melleim, s onnantól kezdve még 16 hónapig szoptattam. Bár nagyon kényelmes volt, tudtam, hogy megkap mindent, amire szüksége van, ételt, folyadékot, tápanyagot, mégsem szerettem meg magát a tevékenységet. Összebújni jó volt, érezni a kis szívét, nézni, milyen is ő, de a hosszú hetek fájdalmának emléke, azt hiszem, nem engedte, hogy igazán megszeressem a szoptatást.
Itt és most szeretném megköszönni a Péterfy Sándor utcai Kórház Szülészeti osztály orvosainak és főleg nővéreinek azt a rengeteg türelmet, odafigyelést és kedvességet, amit ott mi hárman (igen, apa is, főleg ő) kaptunk tőlük. Egészen fantasztikus szakmai munka folyik ott. Sok szeretettel gondolok rájuk azóta is!







