Tény, hogy nem születtem oda, 8 és 18 éves korom között éltem csak lakótelepen, persze ez pont a legkényesebb időszak egy gyerek/kamasz életében. Azt hiszem, bármit utáltam volna ezekben az években. Pedig kényelmes volt, iskolába nettó 8 perc alatt beértem, a bolt 40 méterre volt, kocsma szintén, orvos 200 méter. Minden úgy van kitalálva, hogy az emberek elégedettek legyenek. Nekem ez mégsem volt elég.
Fotó: FORTEPAN/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONTZöldek
Gyakran eszembe jut a kilátás a szobámból, amit persze úgy utáltam. Dombokat láttam, csupa zöldet, nyáron még az eget is eltakarta a sok levél. Most ha kinézek az ablakomon, Márti nénit látom, vagy inkább hallom, ahogy szidja az unokáit, mert szerinte az összes pénzét drogra költik el. Alatta egy skizofrén lakik, aki néha bekattan, és órák telnek el, mire valaki végre mentőt hív hozzá, de éjjel gyakran ébredek az alkoholistánk mulatozására, ő egy akkora lakásban él, mint a konyhánk volt a gyűlölt panelban, s néha egy emelettel feljebb is érezni a bűzt.
Fotó: FORTEPAN/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONTA lakótelepen minden zöld volt, mennyire utáltam azt is! A szomszéd lépcsőház nagyon összetartó közösség volt, és kiskerteket, rózsákat ültettek, padokat és homokozót építettek túlbuzgóságukban. Nem értettem őket. Manapság ha zöldet akarok látni, a bazsalikomra nézek az ablakban, vagy Márti néni egy szem muskátlijára.
Vizek
Amikor először kikerültem az „ötvenkétnégyzetméter” karmai közül, azt éreztem, végre elkezdődik az én igazi életem egy belvárosi gangos bérházban, hiszen mindig ide vágytam! Meglepődve tapasztaltam aztán októberben, hogy létezik olyan, hogy fűtés. Egészen eddig úgy tekintettem ezekre a fura eszközökre, mint egyszerű, romantikus kinézetű porfogókra. Persze aztán valahogy életet kellett lehelni beléjük, külön-külön mindegyikbe, mert helyiségenként volt egy-egy eszköz: konvektor, fali melegítő, átalakított cserépkályha, s ezeket folyamatosan be- és kikapcsolni kellett, mert reggel általában megfagytunk, estére viszont szauna lett a nagyszobából. Otthon, a gyűlölt panelban mindig meleg volt, sőt néha szidtuk a távhősöket, hogy már megint nyitott ablaknál kell aludnunk. Októberben megnyitották, áprilisban elzárták a fűtést. Micsoda kincs volt! Akkor még nem tudtam, hogy a vágyott bérlakásban a központi fűtésért cserébe két évre előre el kell adósítanunk majd magunkat, egy kisebb vagyon volt megcsináltatni. Sőt, otthon nem volt gond, ha egyikünk tusolt, míg a másik épp mosogatott, mindenkinek jutott elég meleg víz. Nem úgy a gangosban.
Fotó: FORTEPAN/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONTBarátok
Akkoriban az összes barátom egy kupacon lakott, 10 percnél többet nem kellett gyalogolnom, hogy átérjek hozzájuk. Volt kapucsengő, le- és felkiabálások, rózsaszín rágó a kisboltban 10 forintért (jó, valójában ez egy kocsma volt), aztán irány a rét, a patak, mert az is volt a városszéli lakótelep mellett. Órákig csámborogtunk, s senkinek eszébe sem jutott, hogy valami bajunk lehet. Itt a belváros szívében, a gang végéig nem engedném el egyedül a gyerekemet, nemhogy egy „Majd jövök!” felkiáltásra azt válaszoljam, hogy „Időben! Holnap iskola!” De itt van a vágyott gangom…
Fotó: FORTEPAN/URBÁN TAMÁSA barátaim manapság nemhogy 10 percre, de inkább 10 órára laknak tőlem. Repülővel. Aki meg a városban, az legalább három kerülettel arrébb. Legtöbbször csak üzeneteket váltunk, melyekben megszervezzük, majd lemondjuk a találkozókat, valaki mindig megbetegszik, hol egy gyerek, hol egy kutya, hol egy nagymama.
Fotó: FORTEPANSzegény apám persze próbálta bizonygatni, hogy az ott nem a világvége, és azért koránt sem a legnyomorúságosabb körülmények közt tengetjük az életünket, én nem hittem neki! Egy idő után feladta, nem próbált meggyőzni többé. Majd meglátod… mondogatta. És megláttam.
