Stílus

„A semmi közepén egy óriás paradoxon lapul” – és ez maga Szentendre

Szentendrére mindenkinek kötelező kilátogatnia legalább évente egyszer, orvosként receptre írnám fel: ez a hely nemcsak a szellemet, de a lelket is feltölti, s mindezek mellett, mint hab a tortán, lezárásként a város szélén kanyarog a vén Duna, melyen olykor, ne lepődjünk meg, hatalmas biliárdgolyók úsznak.

Egy város hangulatát nem lehet leírni karakterekkel, mi most mégis megkíséreljük megmutatni a betűkön és főleg a képeken keresztül, mi is az a Szentendre. Ez a város maga a hangulat, az hetvenes évek művészi ellenállása, színek, illatok, ízek, gondolatok, lényünk veleje.

Fotó: Szakály Fruzsina

Fotó: Szakály Fruzsina

Összes eddigi város menti kiruccanásunk közül talán Szentendrére a legegyszerűbb eljutni: Batthyány, HÉV, bő 30 perc, és már ott is vagyunk. (Ja, ne felejtsünk el kiegészítő jegyet venni az automatából, feltéve, ha az előttünk vásárló kínai pár nem hagyja úgy a gépet, mármint kínaiul, mert akkor esélyünk sincs.) A HÉV persze nem szép és nem is kényelmes, de legalább autentikus, valószínűleg már a ’70-es években is ezzel döcögtek ki a harmadgenerációs művész telepesek, újrahódítani és félig-meddig a saját képükre formálni a helyet. Sikerült.

Fotó: Szakály Fruzsina

Fotó: Szakály Fruzsina

Ha lefölözzük a városról a turistagiccset, egy gyönyörű kis világba csöppenünk: Szentendre maga a csoda. Nézzünk keresztül a bazársoron, és vegyük észre valódi értékeit! De aki szépségen túl a magas kultúrára is szomjazik, annak sem okoz csalódást a „mediterrán” jelzővel ellátott, nagyjából 25 ezer fős város. Ma már egyetlen komoly fekete öves turista sem hagyja ki Szentendrét, a Magyarország című útikönyvek kb. a harmadik legfontosabb turisztikai látványosságként tartják számon Budapest és a Balaton után, mindenképpen nagy előnye a tóhoz képest, hogy csupán egy ugrásnyira van a fővárostól.

Fotó: Szakály Fruzsina

Fotó: Szakály Fruzsina

Művész és telep

Mindezek után nem kell csodálkozni azon, hogy már a múlt század két világháború közti évtizedeinek festői is felfedezték maguknak a környéket, később pedig a Kádár-korszak benzinszagú léttől megcsömörlött művészlelkei is idezarándokoltak, félig-meddig feladva a nagyvárosi kényelmet, s új életteret alakítottak itt ki maguk számára. Persze, Szentendre korántsem a címben idézett „semmi közepe”, hiszen van itt minden, ami városi szem, fül és orr számára hiánycikk, de főleg vidéki ihlet, no meg idill.

Nem csoda, ha az itt élt és alkotott tengernyi művész után rengeteg múzeum maradt ránk, szinte lehetetlen egy nap vagy akár egy hét alatt végiglátogatni és feldolgozni az összes helyi gyűjteményt. Ám ha már idetévedünk, érdemes egybe-kettőbe azért benézni, választék az van. Az Ámos Imre–Anna Margit Múzeumtól kezdve Kovács Margiton át egészen a Városi Tömegközlekedési Múzeumig, a mindent összetapogatni és megtapasztalni akaró gyermeki lélek kedvéért. S persze ki ne hagyjuk a skanzent, ha kiskorú is érkezett velünk, nekik ez páratlan élményt tud nyújtani, legalább akkorát, mint ef Zámbó-rajongóknak a posztavantgardistákat bemutató Ferenczy Múzeum.

Ottjártunkkor

Az ART CAPITAL fesztivál keretében megjelenő idézetek, melyek sűrűn, a város legkülönfélébb, legszokatlanabb felületeire vannak felragasztva, képesek kizökkenteni egy pillanatra a mindenre elszánt, éhes és szomjas látogatót és bennszülötteket egyaránt. Ha csak egy másodpercre is elgondolkozunk azon, mi az a semmi, hol van annak a közepe, és végeredményben hogy kerül oda egy paradoxon, már egy másik dimenzióban találjuk magunkat, s azonnal megváltozik a viszonyunk térhez, a városhoz és akár önmagunkhoz is.

Fotó: Szakály Fruzsina

Fotó: Szakály Fruzsina

Ennyi művészet, ábrándozás és filozófia után aztán gyors léptekkel vegyük az irányt egy vendéglátóhely irányába, s hozzuk a megfelelő szintre testünket is, ki-ki vérmérséklete szerint kávézzon, limonádézzon, hekkezzen, sörözzön vagy borozzon a festői szépségű Duna ölelésében.