Remélem, pont annyit olvasnak csak, amennyihez kedvük van, azt, amihez kedvük van, és ha kezükbe veszik a matekfüzetet, akkor csak azért, hogy (minden szabályt felrúgva) egy füzetlapot tépjenek belőle a szabadon megálmodott rajzhoz, vagy hogy csónakot, repcsit hajtogassanak belőle. Vagy ugróbékát, sorsot, szerelmet jövendölő „sótartót”. Ahogy mi csináltuk annak idején, pedig poroszos volt az oktatási rend akkor is.
Fotó: Unsplash/Levi Saunders
Hírből sem ismertük az alternatív módszereket, de a játék nem választható programpont volt az életünkben, hanem az élet maga. Én így emlékszem és tudom, az idő megszépíti a dolgokat, elfeledteti a jogosan vagy jogtalanul kapott fekete pontokat. Az aláhúzásokat, a pirossal bekarikázott hibákat az írásfüzetben. Elfeledteti az ordítást, vagy a szájremegősen ránk sziszegett rendreutasítást, hogy maradjunk a sorok között. Nekem szerencsém volt. Olvasni már tudtam, az írástanuláshoz meg egy olyan tanítót kaptam ajándékba a sorstól, aki egyéb erényeim mentén értékelt és véleményezett. Lány létemre én írtam a legcsúnyábban az osztályban, és ma is túlzás lenne gyöngybetűknek becézni azokat a betűket, amelyek a tollam alá kanyarodnak, mégis betűvetéssel keresem a kenyerem.
Bámészkodni csak úgy
Van egy kisfiú a közelemben, aki nagyon kedves a szívemnek. Első osztályos, helyes, a szíve legmélyéig igaz, ártatlan és édes gyerek. Most őszi szünet van neki is, és azt remélem, sokáig tart ez a szünet. Módja lesz erőt gyűjteni, elhessegetni árnyékokat, kedvére játszani. Pocsolyákba ugrálni. Megnézni, a levelét vesztett szőlőlugasba hogy szövi hálóját elszántan a pók, nyomon követni az őszi legyek röptét. Virágszirmokat tépdesni, nyulakat etetni. Bámészkodni csak úgy. Bringázni egy nagyot az „utcában”, ipi-apacsot játszani a szomszéd gyerekekkel. Talicskázni „játékból” felhasogatott tűzifát a kályhához. Diófára mászni. Remélem, lesz módja felejteni, felelősséget hessegetni, legurítani nagy és nehéz terhet gyenge kis vállairól. Erősödni lélekben, izmosodni testben. Oxigént és élményt lélegezni az őszi ködből. NEM tanulni. Csak úgy lenni. Szabadon.
Fotó: Unsplash/Gabby Orcutt
Vegytiszta türelmetlenség
Belenéztem a minap az írásfüzetébe. Első osztályos a kisfiú. Élete első írásfüzete, első oldal. Van benne radírozás, girbe-gurba vonalak, görcsös a ceruza vezetése azon az első lapon még nagyon.
A lap alján PIROS tollal egy legörbülő szájú ikon és egy felkiáltójeles megjegyzés a tanító nénitől: „Szomorú vagyok…!!!”
Hát még én milyen szomorú vagyok. És még jó, hogy csak én. Mert ennek a megjegyzésnek a valódi súlyát a kisfiú még nem érti. Nem érti teljesen, nem úgy, ahogy az kiszaladt a tanító néni keze alól. Nem érti a türelmetlenséget, a megjegyzés felkiáltójeles toporzékolását, a (túlzó) elvárásokat. Még lerázza magáról, még mosolyog, és firtató kérdéseinkre SZÉP választ fogalmaz. Még nem törte össze önbizalmát a tanulás, még van kedve MAGÁTÓL elővenni az olvasókönyvet és hangosan silabizálni a betűket: ÍM-MI…
Hát üzenek én is, kár, hogy nem lehet piros tollal:
TÜ-RE-LEM!
