Stílus

Varázskezek sorozat: Vegyük elő a régit, és szeressük azt!

Markó Barbarával, a Fabrika egyik megálmodójával, lelkével és mindenesével beszélgettünk a Szondi utcában lévő stúdióban. Különleges időutazás-élmény belépni ebbe a térbe, mely aztán csak egy pillanatig tart, hamar rájövünk, ezek a bútorok, lámpák, órák és szobrok nem egy múzeum berendezési elemei, hanem élettel teli, boldog tárgyak.

Barbara okos szemlélőből értő, maga is alkotó, előállító lett, ha nem is a szó hagyományos értelmében, mégis egy élhető és fenntartható alternatívát kínál az embereknek: régi, raktárakban, pincékben porosodó bútorokba, tárgyakba lehel új életet. Szenvedélyesen hisz abban, hogy nem kell mindig újat vásárolni, helyette inkább használjuk a már meglévő, kéznél lévő tárgyakat. Ha már meguntuk a friss, svéd tömegtermékeket, vegyük elő a régit, és szeressük őket újra.

Markó Barbara, a Fabrika megálmodója – Fotó: Szakály Fruzsina

Markó Barbara, a Fabrika megálmodója – Fotó: Szakály Fruzsina

Nemrég jöttem haza Japánból, egészen elképesztő az a hely, úgy éreztem magam Tokióban, mintha egy hatalmas plázában lennék. Azt gondolnád, hogy a japán kultúrának olyan erős része a hagyománytisztelet, hogy szeretettel bánnak minden tárggyal, ami régi. Valójában egyáltalán nem jellemző, hogy bútorokat örökítenének, az emberek nem értik, miért kellene megőrizni, felújítani őket. Előbb vesznek meg egy vadonatúj, Kínában készült másolatot, mint egy igényesen felújított vintage darabot, holott az áruk hasonló. Persze, ez nagyrészt a makulátlan tökéletességre való törekvésből is fakad, hiszen a régi darabokon mindig nyomot hagy az idő, de számomra pont ettől szépek.

Létezik még egyáltalán ez az iparág?

Mára Európában szinte kihalt a klasszikus bútorkészítés hagyománya, csak egy nagyon szűk elit engedheti meg magának az igényes, új, fából készült berendezési tárgyakat. Ezek a bútorok, amiket itt is látsz, annak idején nem fillérekbe kerültek ugyan, de nem is voltak megfizethetetlenek. Minőségi jó munkák, melyek kiállták az idő próbáját.

Ez a korszak volt talán az európai bútor egyik legutolsó nagy pillanata, a művészettörténészek úgy hívják, századközepi modern, azaz mid-century modern, és az ötvenes-hatvanas éveket értik alatta. Nálam vannak régebbi, pl. 1930-as évekbeli és újabb darabok is, hiszen inkább személyes, ízlésbeli kérdés, mit veszek meg, és nem pedig szigorú korszakos válogatás. Aki ismer, tudja, hogy én kicsit ma is úgy élek, mintha a huszadik század közepén lennénk, amikor nem dolgozom, akkor tangózom, aminek szintén ez az időszak volt a fénykora Európában. Finoman szólva nem vagyok egy digitális ember.

Fotó: Szakály Fruzsina

Fotó: Szakály Fruzsina

 

Nagyon érdekes ez a tér is, ahol helyet kapott a Fabrika.

Igen, régen csemegebolt volt, utána pedig az MTA szerelőműhelye lett. Amikor kibéreltük, elképesztően rossz állapotban volt, le kellett bontanunk a falakat, összenyitottuk a teret, rengeteget dolgoztunk vele. De megérte, jó lett ez a tér, izgalmas a környék is, nagyon szeretem.

Honnan szerzed be a bútorokat?

Nagyon sokféle úton juthatnak hozzám tárgyak, az antik vásároktól az online apróhirdetési oldalakig minden csatornán próbálom rajta tartani a szemem. A vadászat nagyon addiktív, általában a szabadidőmet is szépen felfalja. Elég jól ráállt az agyam a válogatásra, kacatokat rég nem veszek, inkább már egyfajta kurátori szemmel nézelődöm.

Hozzánk hasonló helyeknek általában négyszer-ötször nagyobb tér áll rendelkezésére a tárgyak bemutatására, tárolására. Én ekkora alapterületen tényleg csak a legeslegjobb darabokat vehetem meg, amiket én is hazavinnék – ez a mércém, és ezt a vevőim is pontosan tudják.

Most például teljesen beleszerettem a remek cseh bútorokba, amik teljesen más hangulatúak, mint a skandináv darabok, és nagyon jó velük dolgozni, igényes dolgok készültek arrafelé a múlt század közepén.

Hogyan kezdődött a pályád?

A MOME-n végeztem, design- és művészetelmélet szakon, de jártam az ELTE-re is esztétika szakra. Dolgoztam újságíróként, szerkesztőként különböző kortárs építészeti folyóiratoknál, írtam designról és divatról különböző portáloknak, de voltam szövegíró is egy ideig. Aztán egy csodálatos vintage lakberendezési üzletnek lettem az üzletvezetője, ezt több éven keresztül csináltam, és nagyon szerettem.

Feltűnően sok a lámpa itt.

Szeretem a fényt. És persze a lámpákat, hiszen az a dolguk, hogy minél szebben formálják a fényt. Egy érdekes lámpa felöltöztet egy szobát, egészen más lesz tőle a tér hangulata, melegséget ad, hangsúlyokat alakít ki.

Mi történik egy tárggyal, miután hozzátok kerül?

2015-ben ketten kezdtünk bele a Fabrikába, de úgy alakult, hogy már egy ideje egyedül viszem a vállalkozást. De szerencsére nem vagyok magamra hagyva, mert itt igazi csapatmunkára van szükség: restaurátor kollégáim nélkül semmire se mennék.

Fotó: Szakály Fruzsina

Fotó: Szakály Fruzsina

A tárgyakat először is megtisztogatjuk, és megpróbáljuk rekonstruálni, mi történhetett velük az elmúlt évtizedekben. Ha szép állapotúak és jól használhatóak, akkor nem nyúlunk hozzájuk. Ha megsérültek vagy szeretnénk megváltoztatni a funkciójukat, mert ma már másképp használjuk őket, akkor kitaláljuk, hogyan lehetne a legkisebb ramazurival, a legnagyobb tisztelettel átalakítani őket. Új színeket, formákat csak akkor viszünk bele a felújításba, ha a tárgy karakterének jót tesz, kiemeli a szépségét, és muszáj elfednünk egy-egy javíthatatlan hibát.

Az én ideálom, ha a dizájn nem kiabál, sokkal inkább belesimul a tárgy használhatóságába, ha nem ordít a tárgyakról, hogy hozzájuk nyúltunk. Napi szinten segítségül hívjuk a tervezést, hiszen  kreatívan kell megoldanunk minden felmerülő problémát, amik sokszor a végeredményt tekintve, láthatatlanok. De csak azért nem változtatunk egy bútorok, hogy elmondhassuk, „megdizájnoltuk”.

A kevesebb, több. Én őszintén vallom ezt az elvet, a munka minden szintjén.