Te hogy láttad, milyen az élet Hollandiában?
Összességében könnyebb. 11 évet éltem ott, de nem tudtam megszokni. Mindig nagyon hiányzott a családom és a barátaim.
Kint nem voltak barátaid?
De, van nagyon sok holland barátom, sőt pótszüleim is vannak, akiket nagyon szeretek. Mégis nehéz volt. Van, aki kimondottan menekül, de én szeretem az itthoni légkört, nekem elképesztően hiányoztak a kapcsolataim, és hiányzott az itthoni mentalitás is. Jelenleg egyébként ismét Hollandia szomszédjában, Belgiumban élek, de elhatároztuk a férjemmel, hogy hazaköltözünk Magyarországra. Mindketten feladjuk az eddigi életünket, és valami egészen mást fogunk csinálni a Balaton-felvidéken. Egyre többen vágynak ki a városból, valami sokkal igazabb létformát keresnek. Mi is eljutottunk idáig, hogy nem szeretnénk tovább így élni, tele stresszel. Annyira kicsavart az a multinacionális környezet, amelyben hosszú éveken keresztül dolgoztam, hogy kénytelen voltam gyökeresen megváltoztatni mindent magam körül. Szó szerint megbetegített a munkám. Holland nyelvű ügyfélszolgálaton dolgoztam 6 évig, mert a táskák önmagukban kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy megéljek.
Fotó: Kerepeczki Anna
Mióta táskázol? Mióta létezik saját márkád, a Galoska?
2008 óta. Kint végeztem Hollandiában az Utrechti Képzőművészeti Főiskolán. Autonóm szakra jártam: az első évben mindent csináltunk, festettünk szobrászkodtunk, fotóztunk, utána szakosodtunk. Én a festészetet választottam, de már varrott szobrokkal diplomáztam, mivel kezdett egyre jobban érdekelni az installáció.
Itthon nem jelentkeztél a képzőre?
Nem, meg sem mertem próbálni. Habár kisgyerekkorom óta rajzolok, mindig csak magamnak. Később festettem is sokat, de mindenféle irányítástól és kényszertől mentesen. Hollandiában a család, akiknél dolgoztam biztatott, hogy próbáljam meg ott a képzőt. És felvettek.
A varrás hogy került az életedbe?
Anyuval gyerekkoromban sokat varrtam, próbálkoztam ruhákkal is, párnákkal. Egy idő után valahogy a képzőn is ez a vonal jött vissza: az anyag, a tapintás. Nagyon jó érzéssel tölt el megfogni, kézbe venni a tárgyat, amit csinálok. De ahhoz, hogy újra az anyaghoz fordultam, hozzájárult az is, hogy a holland nép ugyan nagyon kedves, de picit hideg is. Van egy fal, ami mögé már nem láthatsz, nem engednek be. Ezt persze csak az tudja, aki köztük él. Nekem a kinti életem során a melegség hiányzott a legjobban, mivel mi ilyenek vagyunk. Hogy kielégítsem ezt a hiányt, legtöbbször olyan szobrokat csináltam, amik puhák voltak, meg lehetett őket simogatni, vagy épp Frankenstein-szerű dolgokat, kiálló karokkal, amikhez oda lehetett bújni. De ezek nyilván nagyon ritkán eladható tárgyak. A képző után aztán hazajöttem és egy galériában kezdtem el dolgozni. Itt terveztünk stólákat, ágytakarókat, párnákat és egyéb lakberendezési textileket, amiket a galéria forgalmazott. Aztán egy idő után jött az ötlet, hogy ezt akár saját név alatt is megpróbálhatnám. És így álltam rá a táskakészítésre úgy, hogy nem végeztem semmiféle varróiskolát, szakiskolát, nekem mindenre saját magamtól kellett rájönnöm, ami gyakran zsákutcába vezetett. De számomra pont ettől olyan értékes ez az egész, s pontosan ettől érzem annyira a magaménak, mert végigjártam az utat. Még most is kész logikai játék minden egyes alkalommal, amikor valami újat próbálok összehozni.
Élvezed?
Legjobban a tervezést. Az új dolgok, formák kitalálását, az anyagokat, az anyagokat egymás mellett, rájönni, hogy ki kihez passzol. Most, hogy már megváltozott az életem, végre igazán tudok koncentrálni a tervezésre. Végre lehet nyugodtan ülni percekig és csak nézni az anyagokat, hagyni, hogy inspiráljanak. Végre marad idő a fejlődésre, mert arra mindig szükség van. Én is szeretnék még tanulni, többet bőrrel foglalkozni… a lépések ott vannak már előttem. És talán hamarosan eljön az idő, hogy az olajfestéket is újra elővehetem.
