Csak felnőtteknek!

Az oldal alkalmas kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének kedvezőtlen befolyásolására.

Tartalma a 2010. évi CLXXXV. médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló törvény által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartozik.

Csillagok

A hatalom elviselhetetlen könnyűsége – két sokkoló kísérlet az emberi kegyetlenségről

Jó emberek vagyunk? Hát persze. Biztos? Igen! Olvassuk el ez alábbi két kísérletet, s lehet, hogy a cikk végére másképp gondoljuk majd.

Marina Abramovic nem egy hétköznapi jelenség. Performanszművész, imád provokálni, s szenvedélyesen kutatja az emberi viselkedést, és főleg annak határait. Ugyan a szó, performanszművész hallatán azt gondolhatnánk, Marina egy elborult elméjű, magamutogató furcsa nőszemély, ám ez koránt sincs így, művészete ugyan tünékeny, nem fest vagy zenél, mégis hála a modern kori rögzítő eszközöknek előadásai, ha úgy tetszik performanszai megmaradnak az örökkévalóság számára. S bizton állíthatjuk, hatásuk jelentősebb, többet árulnak el az emberi természetről és viselkedésről, mint egy jól sikerült freskó, köztéri szobor vagy zenemű. Művészete nem olyan elszigetelt, mint gondolnánk, sőt, betört a popkultúrába is, minden magára valamit is adó New York-i legalább egyszer elvándorolt megnézni a MET-be, mivel sokkol éppen. Még a Szex és New York egyik epizódjába is bekerült az alteregója, habár ott a híres szinglik nem igazán értették, mit is csinál valójában Abramovic.

 

Marina az akkor még jugoszláviai Belgrádban született a múlt század közepén, saját szüleit úgy jellemezte, mint a vörös burzsoázia tagjait, s kétségkívül a második világháború után apja és anyja komoly és fontos pozíciót töltöttek be az ország vezetésében, s lányuk is komoly művészi kiképzést kapott, és addig-addig kergette a művészet határait, mígnem performer lett belőle. Marina művészetének fontos eleme a testi fájdalom, az azzal való szembenézés és a belőle nyerhető energia. Élete a folyamatos kísérletezés: teszteli önmagát, az emberiséget, a hitét, a kegyetlenséget, a világot. Nem fél a szélsőségektől, sőt, keresi azt.

Ritmus 0 – 1974

Egyik leghíresebb kísérletében 1974-ben, a Ritmus 0-ban beült egy üres térbe, 6 órán keresztül mozdulatlanul volt, 72 tárgyat helyezett ki maga köré, s hagyta, hogy az ott összegyűlt emberek azt csináljanak vele, amit akarnak: a tárgyakat bárhogy használhatták rajta. Először csak simogatták a tollakkal, rózsát szagoltattak vele, aztán ahogy telt az idő, egyre kegyetlenebbek lettek: bántották, leszaggatták a ruháit, s a performansz vége felé már szó szerint kínozták is. Állítólag egy néző konkrétan le akarta lőni, s csak egy másik jelenlévő csavarta ki kezéből a töltött pisztolyt. Marina tűrt mindent némán. Tűrte, hogy égő cigarettát oltsanak el a bőrén, tűrte, hogy szurkálják, vagdossák, hiszen előre kikötötte, hogy minden felelősség az övé, bármit csinálhatnak vele.

De ne gondoljunk, hogy különösebben kegyetlen vagy szadista hajlamú emberek voltak kivezényelve a helyszínre. Teljesen átlagos, művészetbarátok, normális erkölcsiségű, családos emberek gyűltek össze, ám együtt, úgy, mint egy csoport kegyetlenekké váltak. Amint megérezték, hogy valakit büntetlenül lehet bántani, mert gyengébb, és mert nem áll ki magáért, elveszítették a kontrollt, s lealjasodtak.

A börtönkísérlet

40 évvel ezelőtt a szociálpszichológus, Philip G. Zimbardo leghíresebb kísérletében a Stanford Egyetem pincéjét berendezte börtönnek, s kiválasztott  a környék főiskoláiról 24 egészséges lelkületű hallgatót (ezt pszichológiai tesztekkel vizsgálta), majd sorsolással az egyik felüket őrnek, a másik felét pedig rabnak jelölte ki. A kísérlet eredetileg 14 napig tartott volna, ám 6 nap múlva le kellett állítani, mivel ugyan eredetileg jóérzésű emberekkel kezdték el a vizsgálatot, s csak a vak szerencse döntött, kiből lett rab, kiből őr, mégis a börtönőrök elképesztő kegyetlenségeket követtek el. Az őrök mindegyike átváltozott szadistává, s élvezetet találtak abban, hogy bántják a rabokat, visszaéltek hatalmukkal, sőt egyesek saját szórakoztatásukra megpróbálták a rabokat egymás közti szexuális játékokra is rávenni. A fogvatartottak pedig hiába voltak teljesen egészségesek érzelmileg, összeomlottak, sírtak és egészen szélsőségesen viselkedtek, holott tudták, hogy ez csak egy kísérlet része.

 

De mégis mi történt?

Mindkét esetben teljesen normális emberek aljasodtak le olyan szintig, amit mi, külső szemlélőként most talán megvetünk, ám sosem tudhatjuk, belőlünk mit hozna ki egy ilyen szituáció. Gondoljunk csak arra, hogy teljesen másként viselkedünk akkor, amikor egyedül vagyunk, s biztosan senki nem lát minket, mint olyankor, amikor valakivel kettesben, hármasban, esetleg egy tömeg részeként, buszon, meccsen, koncerten vagyunk. A tömeg egy idő után elkezd mozgatni minket, átveszi a hatalmat felettünk. A kulcsszó a felelősség. Felnőtt létünk egyik legfontosabb kötelessége a felelősségvállalás: felelősek vagyunk mondatainkért, tetteinkért, életvitelünkért, később esetleg még másokért, a családunk tagjaiért is, éppen ezért szokatlan és egyben hihetetlenül kecsegtető részt vennie egy olyan szituációban, melyben nincs felelősségünk, átadjuk azt valaki másnak: akkor és ott ő felel mindenért, amit csinálunk.

Mind Abramovic, mind pedig Zimbardo előre leszögezte, hogy minden felelősséget ő vállal, bármi történik, bármi lesz is a kimenetele a kísérletnek. Pontosan ez történik a háborúkban is, ahol a katonai vezetők, az államfők leveszik a közkatonákról egy későbbi számonkérés terhét: Menjetek, harcoljatok, tét nélkül, mi felelünk a ti tetteitekért! Az emberek többsége, abban a pillanatban, hogy a felelősséget másra tudja hárítani, szabadnak érzi magát. Ezen kívül ezek a kísérletek a körülmények hatalmát mutatják, mindkét esetben a helyzet csinál az emberekből aljas zsarnokot, olyat, aki élvezettek kínoz másokat, nem pedig a defektes személyiségükből eredeztethető szélsőséges viselkedésük.

Hogyan képesek jó emberek rosszat tenni? Vannak egyáltalán jó emberek, vagy mindenkiben ott lakozik a jó és a rossz egyaránt, s csak a szituáció, a korlátok és gátak messzire hajítása kell, és előtör belőlünk a sötét oldal? Ezek a kísérletek azt vizsgálják, hogyan működik az átváltozás, és ezen túl azt is, hogyan lesz az emberből tömeggyilkos, háborús bűnös. Ha emberi természetünk működésével tisztában vagyunk, s azzal, hogy bizonyos körülmények kihozhatják belőlünk a legrosszabbat, ha megértjük és elfogadjuk saját sötét oldalunkat, talán hozzásegít ahhoz, hogy valóban jobb emberekké váljunk.

A pszichológus szemszögéből

Makai Gábort, klinikai szakpszichológust, pszichoterapeutát is megkérdeztük a fenti kísérletekről:

Minden emberben ott van az agresszió ösztöne, azonban a morális fék, gát visszatart minket attól, hogy szabadjára engedjük az indulatainkat. Itt jegyzem meg szakemberként, hogy nincsen olyan ember, aki ne lenne agresszív, azonban különbség van destruktivitás és destruktivitás között. Vagyis lássuk, hogy a társadalom által elfogadott agresszióra nem kapjuk fel a fejünket, bizonyos esetben mindez legitim: ez lehet akár munkahelyi törtetés, versengés, vagy a sportban megjelenő konkrét fizikai erőszak egyaránt. Az Ambramovic esetben az agresszió rejtett formája jelenik meg, ami egy idő után átcsap nyílt károkozásba. Minden bizonnyal fellazult az előbb említett fékrendszer: nem feltétlenül a fizikai károkozás lehetett először a fő céljuk, hanem az okozhatott kielégülést, miszerint ‘valaki élete’ az én kezemben van, valaki tőlem függ, valakit én kontrollálok.

A ‘bántalmazók’ összezártak, egymást erősítve eltolták maguktól a felelősségvállalás kérdését, vagyis ösztönös, primitív magatartásmód lett úrrá rajtuk, amit erősített a csoporthoz való tartozás ereje. Azaz nem az egyedül vagyok érzés domináns, hanem a mi érzése, nem nekem kell felelni a tetteimért, hanem nekünk. A kínzás intenzitása és annak gyakorlása szadisztikus ösztönre is utal, ami akkor fordulhatott át, amikor valaki a bántalmazók közül megtette az első lépést. Mint a lavina úgy indulhatott el az agresszió, úgy válhatott egyre nyíltabbá, az addig elfojtással ellensúlyozott rejtett rombolás. Az ilyen esetekben elmosódik a racionális gondolkodás, egyfajta szűrön keresztül látom a világot, nem törődve a valósággal, nem felmérve a reális károkat. Sokszor az ilyen ember a másikat ‘tárgyként’ tudja kezelni, lehasítva a személyről a pozitív tulajdonságait, majd belevetít a másikba negatív fantáziát. Ebben az értelemben el is hiteti saját magával, hogy a másik ember rossz, gonosz, aki megérdemli a kínokat. Jól látszik, hogy mindez az emberi psziché védekezési módjának egy kis szelete, ez egy eszköz, amivel a bűntudat, sőt a szembesülés, hogy ‘állat módjára’ viselkedem, elkerülhető. De ne felejtsük, hogy sokáig mindez nem tölt be védelmi funkciót, ahogyan látjuk is, hogy a bántalmazók riadtan menekültek, amikor Ambramovic megindult feléjük. Menekültek az agresszorok fizikai értelemben, valamint maguk elől is, amikor a tudatukba betört, mit tettek: ekkor váltak újra emberré az ‘állatból’.”