Ám Andi édesanyja egyrészt nem szerette volna, ha lánya elveszíti magyar anyanyelvét, másrészt aggódott, hogy mozgássérült keze miatt nem tudja jól megtanulni majd a jelnyelvet, mindent megtett, hogy lánya elsajátíthassa a beszédet, és valamilyen módon a hallás képességét is. Amikor Andi kimondta első szavát – azt, hogy baba –, tudták, hogy ez sikerülni fog.
Szemmel hallani
Magyarországra jártak át fejlesztési tanácsokért, és logopédusok, gyógypedagógusok segítségével elkezdték megvalósítani azt, ami elsőre lehetetlennek tűnik: hallás nélkül megtanulni beszélni. „Tükör előtt ültünk, és egyesével mentünk végig az ABC betűin. Most is vannak hangok, amiket nem tudok tisztán kimondani.” De ez nem feltűnő, és nem zavaró: Andi beszéde érthető, jobban, mint egyes rosszul artikuláló halló emberek szavai. Pedig hallókészülék nélkül nem hall semmit, ha viseli, akkor a magánhangzókat hallja, de ilyenkor is nagyrészt a szemével „hall” – azaz szájról olvas. „Hiába beszél mellettem valaki, ha nem látom a száját, nem értem, amit mond” – ez persze néha vicces, néha nehéz jeleneteket eredményez, amiről Andi Szájkóder című blogjában többet ír. „A bankban például nagyon nehéz, hiszen ott rengeteg olyan szót alkalmaznak, amit nem ismerek, sokszor vissza kell kérdeznem, gondolkodnom azon, vajon mit mondott az ügyintéző – nagyon utálom az ilyen hivatalos helyzeteket.” Egyetértek, én hiába hallok, az ügyintézés még így is kész rémálom!
Társasági élet
Andi jelenleg a Siketek és Nagyothallók Szövetségének egyik társoldalát, a Hangforrás közösségi oldalát szerkeszti, emellett szerző egy női magazinnál, és népszerű blogját is vezeti. Diplomamunkája keretében megrendezte a Szájkóder kiállítást, ahol mi is bepillanthatunk abba, milyen egy szájról olvasó élete. Külön programot is készítettek, ahol kipróbálhatjuk, mi hogy értenénk meg a világot magunk körül, ha egyik legfontosabb érzékszervünk elveszne, és egy másikkal kellene pótolni. Spoiler-veszély: nem könnyű. Különösen úgy, ha elfordul a beszélő, teljesen megszűnik az adás.
Andi saját bevallása szerint nem volt mindig ennyire független és talpraesett, mint most. Régen megfelelési kényszerrel küzdött, igyekezett beolvadni a társaságba. „Vannak egyszerű technikák erre: mosolygok, azt csinálom, amit a többiek, velük nevetek, lemásolom a mozgásukat, és észre sem veszik, hogy nem értem, mi is történik körülöttem. Tinikoromban ez még mindig jobb opció volt, mint hogy senkivel nem megyek sehova, így legalább csendes szemlélőként részt tudtam venni a társasági életben.” Manapság viszont egyre ritkábban fordul elő, hogy úgy tesz, mintha értené, miközben nem is. Lassú folyamat volt elfogadni és felvállalni a nagyothallását, és a Szájkóder blog sem nyilvánosnak indult. Egyszerűen csak le akarta írni azokat a benyomásokat, kétségeket, mindennapi helyzeteket, amik benne kavarognak. Párja biztatta arra, tegye közkinccsé ezt, és igaza volt: kiderült, rengeteg ember küzd hasonló problémákkal, és számukra megváltás, hogy valaki nekik, róluk szól, felhívja a figyelmet a köztünk élő láthatatlanokra.
Andi érzékenyítő tanácsai hallóknak:
- Jusson eszünkbe, hogy ha egy ismeretlennek az utcán hiába szólunk, kiabálunk, nem fordul felénk, lehet, hogy nem hall minket – érintsük meg finoman a vállát, hogy észrevegye, szeretnénk vele felvenni a kapcsolatot!
- Ha a nagyothalló szájról olvas, nem kell kiabálni vele, szótagokra tagolni a szavakat, vagy mesterségesen eltúlozni az artikulációt – egyszerűen csak beszéljünk felé fordulva, tisztán, természetesen!
- Figyeljük az arcát, érti-e, amit mondtunk. Használjuk mimikánkat, gesztikulációnkat, hogy tisztább legyen az üzenet! Ha bizonytalanok vagyunk, kérdezzünk vissza, értette-e, ha nem, ismételjük el.
- Ha találkozót beszélünk meg szájról olvasó ismerősünkkel, ügyeljünk a helyszínválasztásra: csendes, világos, nyugodt környezetben beszélgessünk vele, de az a legegyszerűbb, ha megkérjük, javasoljon ő helyet a találkára.
