Két és fél évvel ezelőtt egy fesztiválról tartottak hazafelé, amikor az autó, amiben utazott, balesetet szenvedett. Réka is súlyosan megsérült, rengeteg vért veszített, az is csoda, hogy túlélte a történteket, de a balesetnek tartós következménye is lett: a bal lábát combközéptől amputálni kellett. Azóta kapott egy művégtagot, most blogot vezet mindennapjairól, szeretné kiadni könyvét és kiáll a testi sérüléssel élők mellett – hogy hogyan sikerült építkeznie egy ekkora traumából, most kiderül.
Hogyan sikerült talpra állnod a baleset után?
Nekem külön időszámításom van: volt egy életem születésemtől 21 éves koromig, és van egy másik, ami a baleset óta tart. A talpra állás egy hosszabb folyamat volt, mindkét értelemben. Hét hónapba telt, míg megtanultam járni az új lábammal segítség nélkül – sokáig csak mankóval ment. Az első hónapokban szégyelltem kimozdulni az utcára, féltem a környezetem reakcióitól. Remete életet éltem, a kórház és az otthonom között ingáztam, emberek között úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi majom. Régen szerettem, ha megnéznek, mert fiatal, csinos nő vagyok, de ez az új sajnálkozó bámulás bántotta a büszkeségemet, hiúságomat. A boldogságomat időponthoz kötöttem: ha tudok majd segítség nélkül közlekedni, boldog leszek, de a megváltást végül nem ez, hanem a csipkés vádli jelentette, amit egy kanadai tervezőműhely készített számomra: egyik napról a másikra megváltozott a viszonyom a robotlábamhoz, már nem próbáltam meg takargatni, úgy éreztem, visszakaptam a nőiességemet.
Az egyik blogbejegyzésedben van egy olyan félmondat, hogy „csipog a lábam, megyek feltölteni”. Hogy működik egy művégtag?
Alapvetően van egy beépített elektronika a térdemben, ami abban segít, hogy a mindennapi fizikai akadályokat legyőzhessem. Budakeszire járok egy ortopéd műhelybe, ahol fantasztikusan jó fej műszerészek segítenek a megfelelő állítások megtalálásában – ez folyamatos munkát igényel. Néha az új állítások irgalmatlan fájdalmakat is okoznak. Én combamputált vagyok, ezt azt jelenti, hogy a térdemet is le kellett vágni. Meglepően nagy ennek a jelentősége, sokkal nehezebb egy géppel pótolni a térdet, mint gondolnánk. Az én robotlábamban van egy elektromos fékrendszer, ami sokkal biztonságosabbá és dinamikusabbá teszi a járást. Azért csodát ne várjunk, ez a láb a hétköznapokra való, sportolásra nem alkalmas. Ebből áll az alap, és erre jön rá a borítás, amiből nekem hatféle különböző kinézetű is van már – ezek közé tartozik a már emlegetett fehér csipkés verzió is. Gyönyörű, egyedi darabokat tudnak gyártani manapság és már nem csak a világ túlfelén. Itthon a Varinex Zrt. nevű cég is gyártott egy-két 3D-s nyomtatóval készült vádlit nekem.
Ha jól tudom, nagy álmod, hogy egyszer újra futhass.
Igen, bár ehhez még mindig rengeteg fejlesztés szükséges, egy másik láb kell hozzá. Nehezíti a helyzetet az is, hogy én friss amputáltnak számítok, és a csonk még nem vette fel végső formáját. Addig sem hanyagolom a sportot, jelenleg a Suhanj! fitneszterembe járok, ami Magyarország első integratív edzőterme. Itt látás- és mozgássérültek egyaránt edzhetnek „épekkel”, igazán emberbarát, fantasztikus hely. Én jelenleg TRX-re és stretchingre járok, hogy erősítsek és nyújtsak, illetve a kardióról sem kell lemondanom: a kranking nevű „kézi spinning” az egész felsőtestet alaposan átmozgatja.
Mit tudnál tanácsolni az „épeknek”, hogyan tudunk a megfelelő empátiával fordulni a mozgássérültekhez?
Először is nem szeretnék senkit sem hibáztatni, hiszen tudom, hogy nagyon ritkán találkozni mozgássérültekkel, nem csoda, hogy nehéz velünk mit kezdeni. Jó lenne egyébként, ha gyermekkortól kezdve szocializálnánk arra mindenkit, hogy ilyen létezik, és megtanulhatnák már egészen fiatalon, hogy a sérülés nem azonos az emberrel, ez nem „csúnya”, nem „fogyiság” – én éppen ezért is járok iskolákba, hogy elmeséljem a történetemet. A jó reakció az, ha nem éreztetjük a másikkal, hogy ő kevesebb, rosszabb, ha ugyanúgy bánunk vele, ahogy másokkal. Nincs szükségünk sem sajnálkozásra, sem kivételezésre. Még manapság is meg szoktam kapni, hogy „ó, micsoda tragédia, pedig milyen fiatal és csinos!”, ilyenkor vissza szoktam kérdezni, hogy jobb lenne, ha öreg és csúnya lennék? A lényeg, hogy ne éreztessük a másikkal, hogy értéktelenebb! Nekem egy nagy lecke volt megtanulni, hogy merjek segítséget kérni – ma már megy. Majd szólok, ha valamire szükségem van.
Hogyan jött az írás?
Eleinte magamnak írtam naplót, rengeteget segít, hogy kiírhatom magamból az érzéseimet. Lassú folyamat volt, mély hullámvölgyek is akadtak, amikor csak úgy céltalanul léteztem, tengtem-lengtem, aztán szép lassan megtaláltam az utamat. A Lábatlan blogot azért tettem nyilvánossá, mert úgy éreztem, jó lenne, ha valaki felvállalná ezt a témát, mert itthon még mindig tabunak számít. A buszon a hely átadásáról szóló bejegyzésem nagy port kavart, de örülök neki, hogy felszínre került, hogy beszélünk róla. Most nagy álmom, hogy kiadjam az önéletrajzi ihletésű könyvemet, aminek fő üzenete, hogy hiszem: mindenki képes talpra állni, mindenkiben ott van gyógyulásának a kulcsa. Persze vannak olyan helyzetek, amikor jól jön ehhez egy kis külső löket, segítség, de alapvetően bennünk van a megoldás.
Úgy gondolom, hogy amikor elköltözünk otthonról, a szüleinktől, valamikor el kell kezdenünk felnőni. Az élményeink, a tapasztalataink, az ebből fakadó kudarcok és sikerek azok, amikből tanulhatunk és fejlődhetünk. Ezek határoznak meg minket, ezek által lehetünk jobb emberek. Híve vagyok az élménykeresésnek és az utazásnak – bár engem kissé szokatlan módon lökött ki az élet a komfortzónámból.
Egy utolsó kérdés: visszacsinálnád ezt az egészet?
Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre… De azt hiszem, nem csinálnám vissza. Persze, sok fájdalom és nehézség jár együtt a robotlábbal, de rengeteg új tapasztalattal lettem gazdagabb. Csodálatos emberekkel ismerkedtem meg, amiért nagyon hálás vagyok. A baleset nélkül lehet, hogy egy lábbal gazdagabb, de lelkileg biztosan szegényebb lennék.
