Amíg az ember még fiatal és heves, igazságérzete akkora, mint egy nepáli lánchegység: ha bárkit méltánytalanság ér, felemeli a hangját, kiáll bárkiért, nem fél a konfliktusoktól. Ahogy aztán telnek az évek, belefut az élet pofonjaiba, egyre kevésbé érdekli a többi ember sorsa, egyre önzőbb lesz, s már csak saját maga és családja sorsa érdekli, önnön boldogulásuk. Nem lenne szebb ez a világ, ha nem veszítenénk el útközben a lelkesedésünket, s például sokkal több hetven-nyolcvan éves aktivista lenne, akik ahelyett, hogy a világ forgásirányát akarnák visszafordítani, inkább azért küzdenének, hogy ez a bolygó egy jobb és élhetőbb hellyé váljon, ahol boldogan élhetnek tovább az ük- és dédunokák?
Fotó: Unsplash/Cameron Stow
De mégis hogyan őrizhetnénk meg ifjonti lelkesedésünket?
Aki szeretne örökre fiatal maradni, legalább lélekben, az feltétlenül őrizze meg kíváncsiságát és érdeklődését. Nem szabad bezárni azokat a bizonyos kapukat, amik serdülőkorban kinyíltak, azaz ne ragadjunk le azon a ponton, melyen megismertük a világot. Ha valami újdonsággal találkozunk szembe, ne írjuk le azonnal, hanem feltétlenül adjunk neki egy esélyt: nézzük, hallgassuk, ízleljük meg, s csak utána mondjunk róla véleményt, ítéletet. Emellett sose adjuk fel, s még életünk alkonyán is kövessük a világ legfontosabb eseményeit: nézzük a híreket, olvassunk újságot! El sem hinnénk, de bámulatosan karbantartja az agyat és a lelket az, ha törődünk a világgal. Talán akkor a világ is törődni fog majd velünk. Gondolkozzunk, s ne csípőből, már kész elvek és sablonok mentén gondolkodjunk, hanem merjünk új nézőpontokból vizsgálni régi és új problémákat, valamint revideálni már régi és esetleg avítt meggyőződéseinket.
Fotó: Pexels/CC0 License
Másik kiváló módszer az örök fiatalságra, ha gyakran vagyunk köztük, mármint fiatalok közt. Szerencsés helyzetben vannak például a tanárok, akik hosszú éveken keresztül mindig ugyanazon generáció képviselőivel töltik napjaikat, s nemcsak okíthatják őket, de rengeteget tanulhatnak is tőlük, olyan dolgokat, melyekről egy felnőttekkel foglalkozó átlagember csak álmodhat.
Kell ez?
De kell-e egyáltalán megmaradnunk örök ifjúnak, vagy törődjünk bele a sorsunkba, hiszen egy idő után úgyis mi leszünk az a masszív tömeg, aki ellen az új hangok megszólalhatnak, aki számukra a letűnt, elmúlt világ, s akik mentén (vagy ellenben) aztán megfogalmazhatják önmagukat, akikkel szemben fel tudnak lépni, hogy jobb világot teremtsenek. Lehet, hogy ez a sorsunk öregkorunkra, mert így van kitalálva a világ. Mégis, a lényeg talán az, hogy időről időre emlékezzünk vissza, kik voltunk egykor, kiket szerettünk, és milyen igazságtalanságok ellen léptünk fel, amikor még nem féltettük saját bőrünket, karrierünket, családunk biztonságát.
A témával bővebben foglalkozik a Ridikül ma délután 17:10-kor kezdődő adása, melynek címe: Hallgatni arany? És akik ma bizony nem fognak hallgatni: Németh Kristóf, Seszták Szabolcs, ifj. Fodor Imre és meglepetés hölgyvendégünk, akit hangjáról rögtön felismerünk.
A tegnapi adást pedig ezen a linken nézhetjük vissza.
