Volt egy fiú udvarlóm, aki minden délután átjött, és elkért a szüleimtől. Még most is mosolyt csal az arcomra, nagyon aranyos volt. Este tízig együtt lehettünk. A balatoni szállásunktól látótávolságon belül volt egy játszótér, mindig odamentünk. Felmásztunk a legmagasabb csúszda tetejére, néztük a csillagokat és beszélgettünk. Na jó, egyszer énekeltem is neki. Jó lenne visszahallgatni most azokat a beszélgetéseket… fogalmam sincs, miről csacsoghattunk, de az akkor és ott nagyon fontos volt.
Fotó:Pixabay/CC0 Public Domain
Mindketten más városban laktunk, úgyhogy a nyaralást követően leveleztünk. Igen. Kézzel írott leveleket küldtünk, vettünk bélyeget, postán feladtuk, és napokat kellett várni egy-egy válaszra. Ó! Mekkora öröm volt kinyitni a postaládát és kivenni belőle a levelet. Mindig nagyon csúnyán bontottam ki a borítékot, mert annyira gyorsan látni szerettem volna a választ. Küldtünk egymásnak fényképeket, kis ajándékokat, majd egyszer az egyik levelében azt írta, legyek a barátnője, és majd házasodjunk össze. Annyira meglepődtem, hogy akkor hirtelen nem is tudtam neki mit válaszolni. Aztán valahogy megszakadt kettőnk között a kapcsolat. Felnőttünk, de a Balaton most is ugyanolyan. A régi játszótér helyén egy kávézó vagy pub lett, de akárhányszor elmegyek mellette mindig megállok egy pillanatra és mindig elmosolyodom. Akkor azokban a percekben egy kicsit újra megáll az idő, hallom a Balaton hullámzását, érzem a szellő simogatását, a fiú értő hallgatását, és minden pont ugyanolyan, mint 11 éves koromban.
