Siker

5 vers a nyár szépségéről

Te csodás, drága nyár! Fürdőzünk napjaid szépségében. Forró vagy, hűvös vagy, szeszélyes, simogató, lágy és oly rövid... A napfelkelték ilyenkor a legszebbek, ahogy látjuk a természet ébredését percről percre, ahogy megcsiklandoz minket az első napsugár érintése, mely még könnyed, lágy és puha.

Szabó Lőrinc: Nyár

Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.

Fotó:Pixabay/CC0 Public Domain

Fotó:Pixabay/CC0 Public Domain

József Attila: Nyári délután (részlet)

Az idő semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.

Radnóti Miklós: Július

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcú fák felett.

Fotó:Pexels/CC0 License

Fotó:Pexels/CC0 License

Petőfi Sándor: A Tisza (részlet)

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Babits Mihály: Új Leoninusok

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a púszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a világ: jer velem, árva virág!
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak
hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrün csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó bár gyújtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar: boldog az, igy aki hal.