Pedig amikor kísértésbe esünk, „nem bírjuk tovább” és odaszólunk, pártját fogjuk egy másik szülő gyerekének – amikor látványosan megszánjuk, mellette törünk lándzsát –, akkor csak egy pillanatkép alapján hozunk döntést. Nem ismerjük az előzményeket, a másik szülő hosszú távra szóló nevelési terveit, a gyerek személyiségét, a szülő élethelyzetét sem. Egy aktuális állapotot csípünk el, amely lehet torz, és lehet bántó is (a mi megítélésünk szerint), de nem látjuk összességében a család, a szülő–gyerek között feszülő láthatatlan húrokat, a játszmákat. Mégis nehéz nem szólni.
Társadalmi kontroll?
Én magam se irtottam még ki teljesen magamból a más szülők iránti gyors és könnyelmű ítélkezést – talán nem is baj, talán az a jó, ha akkor is odafigyelünk egymás gyerekére, a MÁS nevelési módszereire, ha néha kellemetlen vagy kínos helyzetet eredményez. Lehet, akkor is kell ez a nem kért kontroll, ha más esetben éppen mi kerülünk az ítélkezők kereszttüzébe.
Természetesen egy sor olyan esettel is találkozhatunk, ahol jogos a felháborodásunk, amely túlmegy közösségi normákon – ilyen, ha a gyermeket verbálisan vagy fizikailag bántalmazzák, esetleg „elhanyagolják”, bár ez utóbbi is lehet kényes terep – hiszen akár elhanyagolásnak tűnhet az is, ha sáros a gyerek ruhája, holott épp az imént pottyant pocsolyába. Esetleg elhanyagolásként ítélhetjük meg, ha egy hosszú buszút során nem válaszol a gyerek kérdéseire a szülő, pedig meglehet, csak migrén kínozza és leghőbb vágya lenne egy hűvös, sötét, gyerekmentes szoba, ahol megpihenhetne.
Fotó: iStock.com/ipekata
Kizárva házból, ölelésből
Tegnap este, olyan kilenc óra is elmúlt már, a szomszédos nyaraló kertjéből hangos és keserves gyerekzokogás hallatszott. Az első öt percben csak hallgattuk tétlenül. Tudtuk, felnőttekkel, családdal vannak ott a gyerekek (3 fiú és egy ovis korú kislány), a legkisebb zokogott hangosan. A szöszi kislány, aki egész délelőtt szaladgált a kertben és közben azt kántálta boldogan: „repülök, repülök, repülök.” Ennek a csupa boldogság kislány szívszaggató sírása hallatszott fel és be a nyitott ablakon. Gondoltuk, MINDJÁRT abbahagyja, valaki elcsitítja, ölbe veszi, vagy legalább megkérdezi, mi a baja. De nem történt semmi. Így telt el még öt perc, aztán még több idő. A lányom volt az, aki nem bírta a sírást hallgatni, aki mindenki másnál előbb akadt fenn azon, hogy a kislány családjának felnőtt tagjai ennyire hosszú ideig tűrik a panaszt. Először csak kiment a kertbe, én is, átlestünk, hol van a kislány. Megsérült talán, azért sír? Van-e a közelébe felnőtt, vagy bárki. BÁRKI, aki észlelné, mi történik. Senkit nem láttunk. A kislány sírt tovább, az anyukáját kereste, néha megpróbált a teraszajtón keresztül bemenni a lakásba. Nem tudott, az ajtón csak belülről volt kilincs. Azt láttuk, hogy az ajtón belül OTTHON vannak a többiek, csak a kislányt zárták ki. Véletlenül? Biztosan nem, hiszen nem létezik, hogy azt a sírást, az ajtónyitogatást ne hallanák, ne észlelnék. Egy fél óra is eltelt, mire összeszedtük a bátorságunkat (mert beavatkozás?), és az utcáról megközelítve a házat megpróbáltuk felvenni a kommunikációt a kislánnyal meg a lakásban tartózkodó felnőttekkel. A kislány hüppögve panaszolta, hogy elment az anyukája (valóban, dolgozni indult), a nagymama meg, aki észrevette, hogy a kerítésen át vigasztalgatjuk az unokáját, előjött és odavetette, hogy fáradt a gyerek, azért sír. Ennyi.
Én kértem elnézést: bocsi, nem akartam beleavatkozni, (DEHOGYNEM). És rossz érzésekkel indultam haza.
Mert ebben az esetben azt éreztem, hogy valami nem jó dolog történt. Értettem, hogy jobban ismeri az unokáját és tapasztalatból tudja, hogy amikor „anyahiány” van, nincs olyan általa ismert módszer, amivel rövid időn belül le lehetne csillapítani a gyereket. Eszköztelennek érzi magát. Tehetetlen. Ezért elzárkózik, vagyis ebben az esetben kizárta a 3–4 év körüli gyereket a házból. Magára hagyta és módot sem adott rá, hogy a kislány vigaszt találjon nála vagy a testvéreinél. Biztosan működik a dolog, bár közel egy óra telt el úgy, hogy a kislány azt tapasztalta meg, nincs segítség, nincs vigasztalás, nincs ölelés. Elutasítás és rideg elzárkózás volt a válasz egy nagyon is jogos fájdalomra (el kellett menni az anyának). Értettem a gyereket. És értettem a nagymamát is. És mégsem értettem semmit.
Fotó: iStock.com/KatarzynaBialasiewicz
Az eszem azt mondta, hogy ne szóljak bele, de a szívem meg azt súgta, hogy addig kell vigasztalni a gyereket, amíg az NÁLUNK keres vigasztalást.
És az is lehet, a 17 éves lányomnak van igaza, aki életkorából fakadóan sokkal őszintébben és keresetlenebb módon fejezte ki érzéseit az eset kapcsán:
„Anya, egy nagymama vegye ölbe és főzzön kakaót az unokájának, AKÁRMI is a baja.”
De ez természetesen az ő véleménye. Én óvatosabb vagyok már.
