Te + Én

Életünk lapjai: Válás után – „A régi életem akarom. Azt a férfit, akit szeretek!”

Egy, az elmúlt évben elvált olvasónk keresett meg. Szerette volna megosztani velem, velünk történetét, érzéseit. Olvasónk nevét természetesen megváltoztattuk, de érzései áradásának, engedélyével, utat adtunk. Íme Andrea története.

Az első éjjel volt a legnehezebb nélküle: amikor el kellett végre fogadnom, hogy tényleg nem marad velem, velünk a férjem. Hogy összepakolt egy autóra való holmit, és elgurult.

Én elhittem minden szavát

Képtelen voltam felfogni, hogy nem számít neki az eltelt 15 év, a millió terv, az élmények. Hogy be kellett látnom, pillekönnyű ígéretekkel traktált annyi éven át. Hogy elfelejtette a pillanatot, amikor először csókolt meg, a napot, amikor összeköltöztünk. A közösen áttanult éjjeleket, a keze ügyébe csempészett forró kávékat, a helyette bevállalt millió munkát és hogy közösen temettük el az öreg macskáját. Elfelejtette az esküvőnk napját. A fogadalmát, amit ő maga fogalmazott meg és amit olyan hévvel szavalt, hogy könnybe lábadt a násznép szeme. Én elhittem minden szavát. Elfelejtette a szülőszobát, ahol fogta a kezem, amíg a fiúnkkal vajúdtam, a pillanatot, amikor először ölelte magához a lányunkat.

Hova lett a sok ígéret, az öröm megélt percei? Hova lett a közös jövő? De leginkább: hova lett a férfi, akit szerettem, akiért rajonganak a gyerekei, akit igazából ma is szeretek. Akit akkor is szeretek, ha tudom, más nő fekszik mellette minden éjjel. Én egyedül vagyok.

Egy éve költözött el, véget kellene, hogy érjen a gyász, de alig csillapodott bennem a fájdalom. Nincs gyógyír. És össze vagyok zavarodva, nem értek semmit. Szerintem BOLDOGOK voltunk. Mondhat bárki bármit, hogy vannak jelek, hogy egy okos nő, és aki figyel a párjára, észreveszi az eltávolodást, vagy hogy nem közeledik a másik, vagy nem úgy. Vagy ostoba vagyok, érzéketlen és figyelmetlen, vagy a volt férjem remek színész.

Fotó: iStock.com/Marjan_Apostolovic

Fotó: iStock.com/Marjan_Apostolovic

Ringatóztam, nem szaglásztam

Persze volt olyan, hogy sokáig dolgozott és ez többször előfordult. Volt olyan, hogy hétvégén is mennie kellett. Gyanakodnom kellett volna? Szimatolnom? Csekkolnom, tényleg túlóra, extra hétvégi munka?
Én bíztam benne. Hittem abban, amit mondott. Olyan volt ő nekem, mint egy meleg vizű, szelíd tó, nem féltem a viharoktól. Ringatóztam. Nem csekkoltam, nem szaglásztam, nem tettem fel felesleges kérdéseket. Még akkor sem gyanakodtam, amikor egy délelőtt haza kellett ugranom, mert itthon felejtettem a pénztárcám, és ő egy kolléganőjével akkor indult el a ház elöl. Átintegettem vidáman a másik kocsiba. Biztos ő is itthon felejtett valamit. Estére el is felejtettem. Egyszerűen nem jutott eszembe, hogy valami készülődik, hogy valami szörnyű nagy árulás zajlik a hátam mögött. A gyerekek háta mögött.

Lehet sziszegni, de én így látom, a férjem nemcsak engem árult el, nemcsak hozzám lett hűtlen, hanem a gyerekeinkhez is. A családhoz is.

Persze az a nő volt a képben, az, akit akkor reggel láttam. MOST kérdezzem me,g valójában mit keresett NÁLUNK? Most már tudom, és még szörnyűbbé teszi a helyzetet, hogy a mi otthonunkba is becsempészte a férjem. A VOLT férjem. Az én otthonomba. A mi ágyunkba. Ezt nem tudom megbocsátani.

Fotó: iStock.com/Marjan_Apostolovic

Fotó: iStock.com/Marjan_Apostolovic

Valami mélységes keserűség fészkelte be magát a szívembe, nem tudom kiűzni

Nem segít semmi. Nem segít senki. Nem akarok új életet kezdeni. Nem akarok továbblépni. Nem akarok bulizni, inni, pasizni, jógázni. Nem akarok virágkötő-tanfolyamra járni. Átképezni magam. Nem akarom bebizonyítani, mennyire jó nő vagyok. Az a nő akarok lenni, aki valaha voltam. A régi életemet akarom. A férjemet akarom. A családomat akarom.

Néha gyűlöletet érzek, a vesztes gyűlöletét és olyan fekete haragot, hogy félek, egyszer majd átnyúlik felettem ez a nagy, vad, fekete harag és elsodorja a világot. Néha azt hiszem, minden megcsalt asszony egy tóba hordja bánatát, haragját és néha kiönt az a tó. És akkor elsötétül minden.

És fáradt is vagyok. Erőtlen és jövőtlen. Tudom-tudom, itt vannak a gyerekek és látom, ahogy sete-sután járnak. A fiam figyelem, ahogy próbál apja helyett férfivé válni. Tolja a fűnyírót, rendbetette a szerszámos kamrát. Néha ágyba hozza a kávém. Látom szenvedélyes, szívből jövő próbálkozásait és megszakad a szívem. Figyelem a lányom, sírós kis arcát és hogy rejtegeti előlem is a bánatát. Ne terheljen azzal is engem és megszakad a szívem.

Nem tudom, hányszor tud megszakadni egy nő szíve. Hogy mennyit bírok elviselni, azt se. És azt se, hogy MIT RONTOTTAM el? Hogy miért nem kaptam esélyt? Hogy miért kellett, kell neki más?

Hogy visszafogadnám-e aljas, hűtlen, áruló páromat? Az én szívemből el se ment soha. Itt van otthon, remélem, egy nap hazatalál.