Képzeljük el, hogy állást keresünk. Válogatunk a lehetőségek közül, majd találunk egyet, amelyről úgy gondoljuk, hogy megfelelő lenne számunkra. Nemcsak azért, mert tetszik, és szívesen végeznénk azt a munkát, hanem azért is, mert alkalmasak vagyunk rá, rendelkezünk a szükséges képzettséggel és gyakorlattal. Elküldjük az önéletrajzunkat a hirdetésre, majd várjuk a visszajelzést. Ha nem kapunk, sebaj, találunk mást, ha kapunk, nem lepődünk meg, hiszen tudjuk jól, hogy alkalmasak vagyunk. Az interjúra önbizalommal telve megyünk, és mikor pár nappal később csörög a telefonunk, hogy megkaptuk az állást, nincs bennünk döbbenet, csak elégedettség. Alig várjuk, hogy bizonyítsunk leendő munkatársaink és főnökünk előtt, hiszen ezt a munkát nekünk találták ki.
Ez az, amit egy imposztor szindrómás sosem tapasztal meg. Aki az önbizalomhiány ilyen formájával küzd, a következőképpen éli meg a fent leírt eseményt: tízből kilenc állásra nem jelentkezik, mert a leírtak alapján egészen biztosan nem alkalmas. Mikor mégis rászánja magát, igazából nem is számít visszajelzésre, hiszen nyilván több százan elküldték az önéletrajzukat ugyanarra a hirdetésre, és mindenki alkalmasabb nála. Mégis visszahívják? Te jó ég, egészen biztosan véletlen volt, vagy lehet, hogy mindenki más nemet mondott? Elmegy az interjúra, ahol igyekszik jó színben feltüntetni magát, rendkívül szerényen beszél a korábbi munkáiról, mintha véletlenül pottyantak volna az ölébe a lehetőségek. Végül megkapja az állást. Hogy lehet ez? Ennyire ügyesen átvert mindenkit?
Fotó: iStock.com/anyaberkut
„Csak szerencsém volt”
A fent leírt gondolatmenetből is kiderül, hogy az imposztor szindrómások egészen más szemüvegen keresztül látják a világot és benne a saját helyüket. Úgy gondolják, hogy pusztán a véletlennek vagy a szerencsés csillagállásnak köszönhetik sikereiket. Szerénységük mögött valójában komoly kishitűség húzódik, gyakran úgy érzik, mintha véletlenül keveredtek volna bizonyos szituációkba, és nem azért, mert tettek érte. Az önbizalomhiány e súlyos formáját Pauline Rose Clance és Suzanne Imes klinikai szakpszichológusok nevezték el még 1978-ban, az „imposztor” szó csalót, szélhámost jelent. Tőlük származik az a megállapítás is, hogy a betegség általában a magasan kvalifikált nőket érinti, akik gyakran maguk sem tudják, hogy ettől szenvednek. Hogyan ismerhetjük fel az imposztor szindrómát?
Aki ettől a fajta önbizalomhiánytól szenved, folyamatosan alábecsüli saját képességeit, hiába szerez meg egy jó állást, azt hiszi, hogy ez csupán annak köszönhető, hogy ügyesen tud hazudni saját képességeiről. Nem találja magát szakmailag kompetensnek, így fél attól, hogy akár egy értekezleten, akár a főnökével szemben állást foglaljon, véleményt formáljon. Maximalistán áll a munkájához, és ha azon felül teljesít, azt is csak a szerencsés véletlennek tudja be. Miközben folyamatosan azon dolgozik, hogy fenntartsa a látszatot, retteg a lebukástól, attól, hogy hamarosan mindenki rájön: csak egy csaló. Éppen ezért kétszer annyi időt fordít saját munkájának ellenőrzésére, gyakran elveszve a részletekben. A sikerélményt nem meri őszintén megélni, mert nem érzi megérdemeltnek, sőt, csak növeli a lebukás veszélyét. Egy felmerülő új feladat nem tettvágyat, hanem félelmet ébreszt benne: „még valami, amiről úgy kell tennem, mintha meg tudnám oldani, pedig valójában alkalmatlan vagyok”.
Leküzdhető?
Bár az imposztor szindróma az önbizalomhiány egy súlyosabb formája, nem is hinnénk, hogy hányan küzdenek vele. Akár a mellettünk lévő asztalnál az irodában, akár a munkájukban elismert hírességek között is. Penélope Cruz színésznő például saját bevallása szerint is minden filmjének forgatásán úgy érzi magát, mintha életében először csinálná. „Minden alkalommal bennem van a félelem, hogy ki fognak rúgni.” Kate Winslet az összes romantikus jelenete után biztos benne, hogy mindenki látta, mennyire rosszul játszott, Jodie Fosternek pedig még az is megfordult a fejében miután Oscar-díjat nyert, hogy később biztosan vissza kell majd adnia, mert rá fognak jönni, mekkorát tévedtek vele kapcsolatban. Még Meryl Streep is ezzel a problémával küzd, pedig jócskán kapott már visszajelzést a filmakadémiától, hiszen eddig 20 alkalommal jelölték Oscar-díjra, és háromszor haza is vihette a szobrocskát. „Miért akarna bárki még mindig engem nézni a filmvásznon? Fogalmam sincs a színészkedésről, nem is tudom, hogy miért csinálom” – nyilatkozta egyszer.
Fotó: iStock.com/Pinkypills
A jelenség tehát gyakoribb, mint gondolnánk, de ha felismerjük magunkban, az már fél siker. Fontos, hogy ne hagyjuk annyiban, próbáljunk meg tenni ellene, mielőtt teljesen rányomja a bélyegét az életünkre. Valószínűleg sokkal jobbak vagyunk abban, amit csinálunk, mint gondolnánk, de ha folyamatosan ezzel vagyunk elfoglalva, lekorlátozzuk magunkat, és nem tudunk előrehaladni.
Néhány apró trükk, ami segíthet, hogy kevésbé érezzük magunkat imposztornak:
Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz: Nem vagyunk egyformák, semmi szükség rá, hogy ezzel is nyomasszuk magunkat, csak a saját fejlődésünket nézzük.
Beszéljünk róla: Ez nem ugyanaz a jelenség, mikor valaki folyamatosan dicséretre vágyik. Mondjuk el családunknak, barátainknak az érzéseinket, és segíteni fognak, biztosítanak majd bennünket arról, hogy igenis megérdemelten vagyunk a helyünkön.
Vezessünk naplót: Érdemes leírni egy listába, hogy milyen sikerek értek minket az elmúlt időszakban. Ha feketén-fehéren ott van a papíron, talán könnyebb elfogadni, hogy ez nemcsak a véletlennek, hanem a teljesítményünknek köszönhető.
Fogadjuk el magunkat: Nem vagyunk tökéletesek, senki sem az, de nem is kell annak lennünk. Csak igyekezzünk mindig kihozni magunkból a maximumot, és az arra érdemes emberek ezt látni is fogják, és megbecsülik majd a munkánkat.
