Mindennap ő jött értem az óvodába délután, és együtt zötyögtünk haza hozzá a győri 3-as busszal. Csodás kis szimbiózis volt a miénk, délutánonként sorozatokat néztünk a tévében, rejtvényt fejtettünk együtt, és megtanított römizni. Persze mindig úgy alakította a szabályokat, hogy én nyerjek, ezért még most sem tudom, hogy igazából hogy kell römizni, de nem is bánom.
Mai napig előttem van hibátlanra rúzsozott szája, mindig szépen beszárított haja és hosszú, bordó körmei – tőle örököltem szenvedélyemet a körömlakkok iránt. És bár időskorában már meghízott kicsit, mindig nagyon gondosan figyelt a részletekre, parfümjének és ruháinak az illata most is az orromban van. Sosem volt kertje, amiben kapálgatott volna, egy társasház második emeletén lakott, ettől is és sok minden mástól is nagyon modernnek tűnt a többi nagymamához képest. Fiatalkorában fotólaboráns volt egy fényképésznél, ennek a hozadéka volt rossz látása és vastag szemüvege, valamint a gazdag családi fotóalbum is.
Fotó: iStock.com/Ridofranz
Néha bevitt magával dolgozni az adóhivatalba, ahol nyugdíjasként telefonközpontos volt. Külön kis irodában ücsörgött, és utánozhatatlanul flegma hangon tudta felvenni a telefont, és beleszólni, hogy „tessék, adóhivatal”. Ma már, hogy én is hívogatok néha hivatalokat, el tudom képzelni, hogy ez milyen bosszantó lehetett a telefon másik végén, de akkor flegmaságában is azt láttam, hogy mennyire más az én Nagyim, mint a többi nagymama. Például páratlanul szépen tudott káromkodni is, igazi harsány nőszemély volt, aki nem szégyellt hangosan nevetni. Nemegyszer futottunk ki együtt a templomból is – ahova időről időre újra elvitt, ez nagyon fontos volt számára –, mert összenéztünk, és elkapott minket a nevetőgörcs.
Hétvégente mindig átmentünk hozzá, beszélgettünk, ücsörögtünk, vártuk a tévében a kacsameséket. Néha csak a sarokban olvastam, máskor a ház előtti játszótéren rohangáltunk, ő meg az erkélyről kiabált le nekünk.
74 éves koráig dolgozott, aztán egyik napról a másikra végleg abbahagyta a munkát. Nem emlékszem már, hogy azért, mert nem volt rá szükség a munkahelyén, vagy mert úgy döntött, hogy elég volt. Szépen elbúcsúztatták, az ajándékba kapott Isten veled! feliratú tábla sokáig ott lógott a nappalijában a falon. Felszabadult volt, és vidám, hogy most már mindig szabad lesz, azt csinál, amit csak akar. Néha még azt is megengedte magának, hogy egy-egy napon nem öltözött fel ébredés után. Még mindig reggel 6-kor kidobta az ágy, de akkor csak kiült a foteljába a kávéjával, és hálóingben nézte a tévét. Eleinte jókat nevettünk rajta, hogy nahát, ez a Nagyi micsoda egy hedonista, tud élni. Ő is és mi is úgy gondoltuk, hogy megérdemli, ez jár neki, hiszen 17 éves korától végigdolgozta az életét. Ha úgy érzi, hogy hálóingben a foteljában akar tölteni egy napot, hát hadd töltse. Aztán azt vettük észre, hogy egyre több ilyen napja van. Mindennap beszéltünk vele telefonon, néha elmondta, néha nem. Néha véletlenül elszólta magát. Hétvégén, mikor mentünk hozzá, persze mindig felöltözött, de gyakran előfordult, hogy nem értette a viccet, kis világa beszűkült azzal, hogy nem járt el annyit otthonról.
Egyszer megpróbált nekünk palacsintát sütni – azt nagyon tudott –, és nem sikerült. Értetlenül állt fölötte, hogy ez hogy lehet. Hogyan felejthette el a palacsinta receptjét? Gyakran visszakérdezett, és mikor mondtuk neki, hogy ezt már megbeszéltük, csak legyintett, hogy „jaj, gyerekeim, csak meg ne öregedjetek”. Egyszer elmesélte, hogy hosszú órákat bolyongott az egyik távoli utcában. Mi meg azt hittük, hogy álmodott, hiszen az az utca nagyon messze volt tőle, és mégis, hogy került volna oda. Lassan, nagyon lassan kaptunk észbe, hogy a feledékenység és az üresedő tekintet nincs rendben. Elvittük egy orvoshoz, aki megállapította, hogy fehér foltok vannak az agyában. Kapott infúziót, de még mindig csak viccelődött vele, hogy „egyre hülyébb” lesz, és mennyi bajunk lesz vele. Én akkor nem értettem, mi történik, nem tudtam, hogy létezik olyan, hogy demencia. Csak azt láttam, hogy kicsúszik a kezünk közül a Nagyi. Egyre kevesebbet lehetett beszélgetni vele, és akkor is inkább a régi dolgokról. Bármit fel tudott idézni a fiatalságából, a komárnói gyerekkorából, de a jelenből már semmit. Keverte a nevünket, keverte az életkorunkat. Sosem felejtem, ahogy kedvesen zsebpénzt akart adni, és a kezünkbe nyomott egy-egy 20 forintost, majd boldogan csillogó szemmel odasúgta, hogy ez csak a mi titkunk.
Fotó: iStock.com/Pablo_K
Egyszer nem nyitott ajtót, hiába csengettünk és hívtuk telefonon. A kulcsa a zárban volt, így nem jutottunk be. Végül kihívtuk a tűzoltókat, akik az erkélyajtón keresztül benéztek hozzá a nappaliba. Ott ücsörgött a kis foteljában üres tekintettel, és nem értette, hogy miért van egy idegen az erkélyén.
Ekkor már mindennap jártunk hozzá. Szüleim fürdették, etették, takarítottak utána, de már ők sem voltak fiatalok, így komolyan gondolkodnunk kellett azon, hogy hogyan tovább. Mikor már a délutánjait is az ágyban töltötte, mikor már a tévét sem kapcsolta be, mert nem értett belőle semmit, mikor már hiába volt előtte a rejtvény, nem ismerte fel a betűket, végül találtunk neki egy helyet.
Utolsó heteit ott töltötte, vigyáztak rá, és mi látogathattuk mindennap, anélkül, hogy a szüleimnek kellett volna belerokkanni az ápolásába. Sokáig egyensúlyoztunk a bűntudat és az észszerűség között, végül az utóbbi nyert. Néhány nappal a halála előtt nővérem leült mellé az ágyra, és elkezdte énekelni neki az Éjjel az omnibusz tetején kezdetű dalt. Nagyi szeme felcsillant, és pár sorra ő is becsatlakozott a nótába. Jó volt, hogy egy percre köztünk volt, de tényleg nem volt több egy percnél.
Mire meghalt, már mindannyian elengedtük. Most, 10 év távlatából inkább a harsány, vidám, kacagós Nagyira emlékszünk. Anyukám arra, aki az ő gyerekkorában esténként vendégséget szervezett, táncolt és énekelt, én pedig arra, aki értem jött az oviba a 3-as busszal, és akinek mindig hibátlanra volt rúzsozva a szája.
