Én értem. Értem és elfogadom, mi több magamon is tapasztalom ezt az igazságot, de azért nem olyan könnyű szembenézni ezen a lélek/test vonalon a gerincsérvvel. Mit csinálok/csináltam rosszul?
Vagy a megközelíts eleve hibás? A betegség,az ugye NEM büntetés? Sokszor gondolkodom ezen, más testtünet kapcsán is, és sokszor fel is húzom magam ezen az elgondoláson. Hisz az nem lehet, hogy mi magunk okozzuk önmagunknak a bajt.
Mégis valahogy, valamennyire el kell fogadni (fogadnom), hogy van közöm a saját testemhez, a saját bajaimhoz. Nem minden érkezik kintről, és ha eszünk ágában sincs kárt okozni, akkor is – öntudatlanul is – okozhatunk.
Nem, most nem csak a fizikai károkra gondolok: a konkrét órákig görnyedésre a gép előtt vagy más egyéb munkafolyamat fölött. Gépsor előtt, kasszában vagy lapáttal a kézben. Ugye tudjuk, hogy egyre megy. A túl sok egyféle mozdulat, mozzanat egyértelműen árt. A mozdulatlanság is árt persze, a fáradtság mögé bújtatott „ma már nincs erőm többre” hozzáállás.
Fotó: iStock.com/littlehenrabi
A falánkság szintúgy – a túl sok befalt édesség, a túl nagy adag, vagy azok az élelmiszerek, amelyekről egyértelműen tudjuk, hogy egészségünk ellen hatnak, mégis vesszük, mégis esszük. Mi köze mindennek a gerincsérvhez? Nos, minden mindennel összefügg alapon. A túlsúly, a túl sok munka és a „mozdulatlanság” háromszögében nem csoda, ha FIZIKAILAG előidéztem a sérvemet.
De nem akarom megkerülni a lelki hátteret sem. Mert így, a kellős közepében a bajnak, most már nem kerülhetem meg. Mert annak, ha túl sok munkát vállalunk (még ha úgy éljük meg, hogy ez kikerülhetetlen életkényszer, mert pénz, bevétel nélkül nem lehet létezni, vagy jaj, a gyerek, mi lesz vele, ha én nem csinálom), szóval a túl sok munkának oka van, ami belülről fakadó ok.
Én például túl egy rémséges, intézetben, aztán nevelőszülőknél nevelkedős, család nélkül gyökereket verős gyerekkor után, túl egy váláson, bizonyítani akartam. Elsősorban önmagamnak, de azért persze a környezetemnek is. Magam felé az önbecsülés volt a motívum: akkor éreztem magam értékesnek, az simogatta önbecsem, ha sokat dolgozom – ha HASZNOS vagyok. Kifelé is ez az ok persze: a hasznosságom és a hasznosságom értékelő pozitív visszajelzések okán vállaltam egyre több feladatot. Volt olyan év, amikor három egész munkakörben dolgoztam. Olyanokban, amelyek egyenként is megterhelőek lettek volna bárki számára. Ja, csak „szellemi munka” – pár óra gondolkodás itt, pár óra görnyedés, szerkesztés ott. Szabadúszás. Szabadúszás? Nos, annak az évnek, az önbecsülésem megerősítő évnek a súlya egészen biztosan csalogatta a sérvet.
Fotó: iStock.com/hobo_018
Más oka is van persze. Hiszen a sérvet egyértelműen a túl nagy (lelki) terhek is csalogatják. A gyereknevelés egyedül vállalt terhe például. Amikor van édesapa, de mégsincs – és nem nem akarom gyerekeim édesapját bántani. Nem ő, én vagyok az oka annak, hogy kevésbé vesz részt, tud részt vállalni a feladatból. Én nem voltam elég nyitott, rugalmas és elfogadó egy, a jelenleginél igazságosabb, egyenlőbb teherviselésre.
Én akartam a terhet egyedül. Mi az oka? Ó, az önbecsülés, dac, egyedül is képes vagyok. EBBE se szóljon bele senki. Én viszem a hátamon a családot, a gyereket, a világot. Nem tudom persze, látszik a sérvemből is.
Pár éve egy vihartépte fát tetováltattam a hátamra. A megroppanó ágakról betűk – mint falevelek – sodródnak szanaszét. A gyerekeim nevének betűi. Talán már akkor éreztem, túl sok a minden. Nem meglepő ugye, hogy fa törzse pontosan a sérvem fölött helyezkedik el?
