Néhány éve randiztam egy fiúval, akit barátokon keresztül ismertem meg. Beültünk valahova, beszélgettünk, tulajdonképpen jól elvoltunk, de semmi különös bizsergés nem volt közöttünk. Aznap este még váltottunk néhány semmitmondó szót, aztán pár nappal később újra, de valahogy benne volt a levegőben, hogy ebből nem lesz semmi. Mindez nyár végén történt, pont akkor derült ki, hogy felvételt nyertem egy négy hónapos angliai ösztöndíjra. Ezt megírtam neki, kicsit meglepődött, hisz’ korábban nem is említettem a dolgot, de azért sok sikert kívánt. Aztán kint tartózkodásom alatt újra rám írt. Örültem neki, mert egyedül éreztem magam, és a virtuális beszélgetés kicsit feldobta a kedvem. Minden nap írt, én pedig minden nap vártam, hogy végre hazaérjek, és elolvashassam az üzenetét (ugyanis csak otthon volt netem). Hosszú órákig üzengettünk egymásnak esténként, kedvenc zenékről, filmekről, könyvekről beszélgettünk. Érezni kezdtem a bizsergést. Egyik nap megírta, hogy szerinte már nincs visszaút, ha hazamegyek, nekünk össze kell jönnünk. Madarat lehetett volna fogatni velem. Alig vártam a hazautat – el is jött, ahogy a randink is.
Fotó: iStock.com/OcusFocus
Elmentünk vacsorázni, beszélgettünk, de ijesztő volt szemtől szemben ülni vele. Néhány napig még írtunk egymásnak, ám valami hiányzott. Hiányzott a távolság, ami elvette a beszélgetéseink „súlyát”. Akkor nem volt kötelezettség, hogy találkozzunk, hogy egymáshoz igazodjunk, hogy bármit is tegyünk a dologért a pötyögésen kívűl. Kellemesen belesüppedtünk a helyzet mozdulatlanságába, hiszen olyan távolinak tűnt a hazaérkezésem időpontja. Persze fejben elképzeltem (és minden bizonnyal ő is), milyen jó lesz majd együtt andalogni Budapesten, összebújni esténként és élőben folytatni az egészet. De ez csak egy álomkép volt, amit a valóság pillanatok alatt porrá is zúzott. Már a legelső randinknál eldőlt, hogy nem lesz köztünk semmi, külföldi tartózkodásom alatt mégis idealizáltuk a másikat és a kapcsolatot.
Idealizálás helyett realizáljunk
Egy olyan korban élünk, ahol a személyes ismerkedés sajnos már kihalóban van – az internetes társkeresés vette át a helyét, ami nem eredendően rossz, mint azt sokan állítják. Több ismerősömre talált rá így a szerelem, persze rengeteg tiszavirág életű kapcsolatról is hallottam. Mindenesetre ha van hozzá türelmünk, és bírjuk lélekkel a folytatás nélküli randik sorát, nyitottságunk előbb-utóbb meghozhatja gyümölcsét. Ne essünk azonban abba a hibába, hogy már idejekorán eldöntjük, randipartnerünk olyan férfi-e (vagy pont, hogy nem olyan), amilyenre vágyunk. Tényleg van humora, vagy csak mi akarjuk azt hinni? Érdekelte, milyenek vagyunk, vagy csak magáról beszélt? Magunkat tudtuk adni mellette? Ha már régóta egyedülállóak vagyunk, teljesen természetes, hogy felébreszt bennünk valamit, amikor kilátásba kerül egy esetleges párkapcsolat – én is többször hittem azt, hogy végre megtaláltam a társam az aktuális randipartnerem személyében, és hetekig, sőt akár hónapokig söpörtem szőnyeg alá a jeleket, melyek szirénázva próbáltak figyelmeztetni: nem illünk össze. Ugyanakkor még ezek után is hiszem, hogy dolgozni lehet, sőt kell is egy kapcsolaton, de az ember mélyen belül mindig érzi, megéri-e.
Fotó: iStock.com/Milenko Bokan
Jönni, látni, megismerni
Persze nem azt mondom, hogy a szerelem első látásra nem létezik, és a romantikus, „szőkeherceges” gondolatokat sem szabad elnyomnunk magunkban. Az időt mindig meg kell adni a másik félnek, hogy kibontakozhasson, hiszen lehet, hogy ha elsőre nem is mozdult meg bennünk semmi, később, amikor már jobban megismertük, előtérbe kerülnek a számunkra vonzó tulajdonságai. Arra érdemes törekednünk, hogy megtaláljuk az arany középutat: óvatosan kell bánni az idealizálással, partnerünk felmagasztalásával, ugyanakkor nem szabad elzárkóznunk valaki elől csak azért, mert nem illik bele az általunk felépített ideális társ képébe.
