A Stanford Egyetem egykori dékánja, Julie Lythcott-Haims beszélt arról nemrég, hogy nem feltétlenül azzal teszünk jót, ha buborékfóliába csomagoljuk a gyereket. Ha adunk neki egy kis önállóságot, mindig éppen annyit, amennyit az érettsége, életkora megenged, akkor a csemete saját sikerélményeket gyűjt, amitől erősödik az önbizalma – és persze nem utolsósorban megtanul eligazodni ebben a világban. Ehhez arra van szükség, hogy anyaként ne akarjunk mindent irányítani, hanem hagyjuk önállóan cselekedni, hibázni, kezdeményezni a srácokat.
Fotó: iStock.com/DGLimages
Nóri ennek szellemében neveli kislányát.
„Második házasságomban élek, és a páromnak van már egy gyereke. Nem szólok, nem is szólhatok bele a nevelésébe, meg eleve el vagyok foglalva a saját ötévesünkkel. Ettől azonban még azt látom, hogy a nagyot teljesen elkényeztetik. Tízéves, de az anyukája mossa a haját, fürdeti a kádban, nem engedi, hogy a kislánya a forró vizes csapot megnyissa, és azt sem, hogy a hűtőben turkáljon, és mindent rossz helyre tegyen vissza. Amika nem takarít, és nem törli le maga után a morzsás asztalt, sokszor nem húzza le a vécét, még csak meg sem terít, mert azt ’anya jobban tudja’. Nincs ezzel semmi baj, hiszen mindenki úgy neveli a gyerekét, ahogy akarja, de Amika nálunk is ugyanilyen hétvégén, és ez nagy ellentétben áll azzal, ahogy én nevelem a lányunkat.
Lili már a kezdetektől jött velem mindenhová, először babakocsiban, aztán biciklin, manapság meg gyalog, vagy ahogy én közlekedem. Tudja, hogy hol fizetjük be a sárga csekkeket, és azt is elmagyaráztam neki, miért. Négyévesen teljesen megdöbbent, hogy a csapból folyó vízért is fizetni kell, olyan aranyos, látszik, hogy neki még minden egyértelmű, hogy a rendelkezésére áll. Amikor nyafog, hogy miért megyek megint dolgozni, elmondom neki, hogy azért, hogy legyen pénzünk a rezsire, a bevásárlásokra, a ruhákra, játékokra, lakbérre. Amikor a múltkor nem akartam felkelni reggel, a fülembe magyarázta, hogy menjek dolgozni, mert muszáj pénzt keresnem, neki kell az a játék, ami a barátnőjének is van. Mit tehettem? Mentem dolgozni.
Fotó: iStock.com/Jacob Ammentorp Lund
Aminak, a nagylánynak már van saját bankszámlája, ott gyűjtik a pénzét, de azt sem tudja, hogyan kell használni a bakkártyát. Persze még nem tud pénzt levenni, nem is kell neki, de érdeklődve nézi, amikor én bankolgatok akár ATM-ben, akár online. Igyekszem elmagyarázni neki a legfontosabb szabályokat, és már ő diktálja az SMS-kódokat. Várja, hogy őt is megdicsérjem, ahogy Lilit szoktam, amikor valamit önállóan megcsinál, vagy segít. Másképp nem is tudnánk élni, nem tudok mindenkit kiszolgálni, egy csapatként kell működnünk. Nem dolgoztatom az ötévesemet, de szívesen segít felmosni, szeret meleg vízben pancsolva mosogatni, mert kitalálta ennek a módját, és együtt mosunk, főzünk, amikor csak lehet. A forró vizes csapot nem nyithatja meg ő sem, de a terveim szerint tízévesen már képes lesz ennyire vigyázni magára. Sőt, azt látom, hogy Amit, aki csakis pénzért porszívózik, és előre elkéri, elkezdte érdekelni ez az egész, és a múltkor ő is kertészkedett velünk. Igyekszem nem tanító nénis hangnemet megütni, hanem visszaemlékezve a saját gyerekkoromra, meglátni, megmutatni az izgalmasat a napi rutinokban. Szeretem látni, hogy a lányom egyedül is levetkőzik, és elpakol maga után az oviban a helyén, a legnagyobb természetességgel, vagy ha éhes, kinyitja a hűtőt, és eszik egy joghurtot. Persze van még hová fejlődni, de amit nem szeretne, azt nem erőltetem. Azt hiszem, meg kell találni az egyensúlyt az önállóság és a szívből jövő anyai gondoskodás összehangolásában.”
