Az óvodából az iskolába lépni minden kis hatévesnek nagy pillanat. Az ovi a játékról szólt, az iskolában a tanulásé a főszerep, új a terem, új a tanító néni, újak az osztálytársak, és mintha a gyerekek is éreznék, hogy itt valami nagyon komoly változás kezdődik az életükben. Emiatt joggal szoronganak, félnek, lesznek visszahúzódóak – de csak addig, amíg meg nem találják az örömöt, a játék lehetőségét, a dicséret szívmelengetését, és nem kanyarítják le életükben először egyedül a nevüket. Ha már az első napon jól tudják érezni magukat, kiélhetik kíváncsiságukat, ha megértéssel, kedvességgel találkoznak, pajtásokat gyűjtenek, átélik, hogy mindenki bízik bennük és mellettük áll, akkor a nagy lépés az iskolába örömteli is lehet.
Fotó: iStock.com/AartiKalyani
Panni, hírszerkesztőnk így emlékszik vissza:
„Hát nekem nem is az első nap, hanem inkább az első évnyitó maradt meg élénken az emlékezetemben. A nővérem akkor már a harmadik évét kezdte a suliban, és valahogy úgy alakult a helyzet, hogy az egyik tanár megkérdezte, nem szeretnék-e verset mondani az évnyitón. Akkor még imádtam szerepelni (ez gyorsan elmúlt), így nagyon boldog voltam, alig vártam a lehetőséget. Az évnyitón aztán térdig húzott kis fehér zoknimban és rakott szoknyácskámban felálltam a dobogóra, és előadtam Agnyija Barto Első nap az iskolában című versét. Emlékszem, úgy éreztem, hogy ez a világ leghosszabb verse, és nagyon büszke voltam magamra, hogy megtanultam kívülről. Az utolsó pár sort most is kívülről tudom. Aztán a vers végén kérték, hogy mutatkozzak be, én pedig bemondtam a mikrofonba a jó hosszú nevemet, sőt még a becenevemet is hozzácsaptam, mert egész életemben mindenki úgy szólított, szóval ez volt a természetes számomra. Erre az egész tömött aula (elég nagy iskola volt) elkezdett nevetni, én meg totál megsemmisültem. Utólag hiába mondták, hogy azért nevetett mindenki, mert szuperaranyos voltam, nem hittem el egy szavukat sem, és az ünnepség további részét apukám lába mögött bujkálva, pityeregve töltöttem. Otthon aztán közöltem, hogy akkor én inkább mégsem megyek iskolába. A legjobb az egészben, hogy aztán ez a versmondó szerepkör végigkísérte egész iskolai pályafutásomat, nem szabadultam tőle az elkövetkezendő 10-12 évben, pedig azóta is utálok szerepelni.”
Manu, aki szintén a hírszerkesztőnk, szinte mindenre emlékszik:
„Számomra több első nap is létezik, hiszen egészen másképp mentem az általános iskolába, mint a gimnáziumba, nem beszélve az egyetemről. Az általános iskolát nagyon vártam. Volt szép táskám, tolltartóm és ruhám. Anyukám kísért el, de már alig vártam, hogy megismerhessem az osztálytársaimat. Jó élmény volt, klassz volt az osztály és az osztályfőnökünk is. A gimi már más volt. Azt is vártam, de ott már egy kicsit jobban izgultam. Határozottan emlékszem, amikor megkért minket a művtöritanárunk, hogy egyesével mutatkozzunk be. Csupán 38-an voltunk. Érdekes, mert máskor egy-egy ilyen bemutatkozás unalmas is tud lenni, de akkor mindenki csillogó tekintettel figyelte a másikat. Mindenben segítettük egymást, hamar megtaláltuk a közös hangot, és szinte már az első nap szuper közösséggé alakultunk. Az egyetemi első nap viszont pánik volt a köbön. A gólyatábort kihagytam, ezért senkit sem ismertem, és próbáltam eligazodni a Neptun és a beiratkozás szövevényes hálójában. Szerencsére megismerkedtem néhány másik elveszett ‘báránykával’, és utána már együtt könnyebb volt. Ott és akkor csak arra vágytunk, hogy éljük túl az első napot és fel tudjuk venni a tárgyainkat.”
Kriszta, külsős szerzőnk életre szóló barátságot kötött az első napon:
„Már a tanévnyitó előtt megismertem egy-két új osztálytársamat, ugyanis sport tagozatos osztályba írattak a szüleim, ahová volt egy alkalmassági felvételi, és az erre való felkészítést az iskola tartotta a leendő elsősök számára. Mégis nagyon izgultam az első napon a sok ismeretlen szituáció és a többi gyerek miatt. Meglehetősen félénk, visszahúzódó, csendes kislány voltam. Miután az osztályfőnökünk elmondta a szükséges tudnivalókat, új ülésrendet alakított ki testmagasság szerint, így én – ha szemből nézzük – a bal oldali sor első padjába lettem ültetve egy számomra ismeretlen lány mellé, aki annál cserfesebb volt. Bemutatkozott, és közölte, hogy ő lesz az új padtársam, majd megnéztük egymás tolltartóját, megszagolgattuk a radírokat. A legjobb barátnők lettünk egész általánosban, sőt még a gimiben is osztálytársak voltunk. És bár a barátságunk jócskán halványodott, ha találkozunk, még mindig hosszú órákon keresztül tudunk beszélgetni.”
Fotó: iStock.com/Rawpixel
Tini, a főszerkesztőnk is emlékszik szinte minden apró részletre:
„Az iskolatáskámra emlékszem nagyon, örököltem a mostohabátyámtól, és ezért furcsa kettős érzések voltak bennem: egyrészt tetszett, mert egy édes süni volt rajta, másrészt haragudtam, mert szerettem volna ÚJ táskát. A tanító nénim szandijára is emlékszem: telitalpú, térdig fűzős szupi darab volt, azóta is szeretem a fűzős, csavaros cipőket. És nagy várakozás volt bennem, vajon milyen lesz. Olvasni már tudtam, ez nem volt izgalom, de minden más igen. A kréta szaga is itt van még az orromban.”
