Hogyan fogalmazódott meg Önben, hogy rákbeteg gyermekeknek szeretne segíteni?
2011-ben, amikor a tehetségkutatóban szerepelt a zenekarom, felmerült bennem, hogy az ezzel járó sikert mire tudnám felhasználni. Úgy gondolom, egy előadónak két útja van: az egyik, hogy saját magát és az egóját építi, a másik pedig, hogy ugyan építi magát is, de közben segít másoknak a lehetőségeihez mérten. Igazából akkor még csak az fogalmazódott meg bennem, hogy beteg gyerekeken szeretnék segíteni, és ezt a vágyamat megosztottam a zenekar menedzserével, Ombodi Csillával is, aki most az alapítványunk elnöke. Egy hosszú beszélgetésünk alkalmával körvonalazódott, hogy rákbeteg gyermekeknek szeretnék zenével segíteni.
Fotó: Ridikül.hu
Van személyes érintettsége ezzel a betegséggel?
Igen, a hároméves unokatestvéremet vesztettem el így évekkel ezelőtt. De ami igazán elgondolkoztatott később, az egy rákbeteg, illetve sérült gyermekeknek szóló rendezvényen történt. Egy kb. 4 éves kisfiú odajött hozzám, mert nagyon tetszett neki a gitárom, és meg akarta fogni. Odanyújtottam neki, megpengette, és ezáltal egy olyan intenzív kapcsolat alakult ki köztünk abban a néhány pillanatban, hogy tulajdonképpen ez ültette el bennem a gondolatmagot az alapítványról. Persze mindehhez hozzátartozik az is, hogy én már lassan 20 éve tanítok könnyűzenei gitárt-éneket gimis diákoknak, és rajtuk keresztül folyamatosan látom, milyen sokat tud segíteni a zene. Volt pánikbeteg tanítványom, volt, aki csonka családból jött, vagy épp válófélben voltak a szülei. Tehát azért nem volt teljesen ismeretlen számomra ez a dolog, rákbeteg gyermekekkel azonban még nem foglalkoztam korábban.
Fotó: Zenével a Rákos Gyermekekért Alapítvány
Mesélne a kezdetekről? Hogyan sikerült az első foglalkozás?
Amikor megszületett az ötlet, Csillával bementünk a szegedi gyermekonkológiára, ahol Bartyik Katalin osztályvezető főorvos asszony fogadott minket. Elmondtam neki, hogy van egy hangszerem, de igazából nincs tervem. Bemennék a gyerekekhez, zenélnék nekik, és ha ezzel már mosolyt tudunk csalni az arcukra, akkor megérte. A főorvos asszony az mondta, tárva-nyitva áll előttünk az onkológia, bármikor elkezdhetjük a foglalkozásokat. A legelső alkalommal Csilla mint alapítványelnök bement a szülőkhöz, elmondta, kik vagyunk és mit szeretnénk. Aztán jöttem én, és a gyermek egyből megismert. Elkezdtem zenélni neki, igazából nem volt semmi sem előre eltervezve. Az első néhány foglalkozás után úgy éreztem, hogy ezeket a gyermekeket meg kellene tanítani gitározni, és ez egy új életcélt adhatna nekik. Ellátogattunk a budapesti Madarász utcai gyermekkórházba is, ahol szintén óriási szeretettel fogadott minket az osztályvezető főorvos. Ott az első gyermek, akivel foglalkoztam, egy 15 éves sportoló fiú volt. Súlyos állapotban feküdt az intenzív osztályon, többször kellett újraéleszteni korábban. Nagyon pozitív élmény volt neki is, nekünk is a közös foglalkozás, és akkor eldöntöttük, hogy ezt szervezeti formába kell önteni. Így 2011 novemberében megalapítottuk a Zenével a Rákos Gyermekekért Alapítványt.
Borzasztó egy gyermeket betegen, fájdalmak közt látni. Hozzá lehet ehhez egyáltalán edződni lelkileg?
Amikor elvesztettük a sportoló fiút, Kristófot a Madarász utcai klinikán, ott szünetre volt szükségem. Azt lelkileg borzasztó nehezen viseltem. Halála előtt még bementem hozzá, és azt kérte, játszam el neki azt az 5 dalt, amit együtt tanultunk. Rá néhány órára kómába esett, és 3 nappal később elment. A mai napig friss élménynek tűnik, pedig nagyon régen történt. Látni a szülőket, ahogy búcsúznak a gyermeküktől… Nagyon megrázó. De úgy gondolom, ezt át kellett élnünk Csillával ahhoz, hogy tisztességesen tudjuk csinálni ezt az egészet hosszú távon. A rákbeteg gyermekeket ritkábban látogatják az alapítványok és a különböző terapeuták, mert nem bírják a látványt. Tényleg borzasztó néha látni a kemoterápia hatásait a kisgyermekeken, de ők is ugyanúgy igénylik ezeket a foglalkozásokat. Egy fiatal fiú tanítványomnak turbánkötés volt a fején, ami folyamatosan átvérzett, és a szája is tele volt aftákkal, amik kifakadtak. Ott én is megtorpantam egy pillanatra. Aztán megkérdezte, hogy miért nem megyek be hozzá. Onnantól nem volt kérdés számomra, be kellett mennem. Leültem mellé, és amíg zenéltünk, minden fájdalmáról megfeledkezett. Ez a legcsodálatosabb az egészben.
Fotó: Zenével a Rákos Gyermekekért Alapítvány
Hogyan zajlik egy foglalkozás?
Én már az első pillanatban úgy megyek be a gyermekhez, hogy a zenetanára leszek. Nem szabad sajnálkozva fordulni feléjük, ki kell zökkenteni őket ebből az állapotból. Nemcsak énekelgetünk, hanem egy komplett minikoncertet adunk, hiszen a lényeg, hogy arra az időre elfelejtsék, hogy betegek. Ma már vannak önkénteseink, amitől eleinte tartottam egy kicsit. Nem tudtam elképzelni, hogy ők ugyanolyan intenzitással, szívvel-lélekkel fogják majd csinálni, mint én. Itt az első egy percben el kell varázsolni a gyermeket, majd azt is el kell érni, hogy kimondja: én is akarok gitározni. Ahhoz, hogy eljussunk idáig, egy nagyon intenzív kapcsolatot kell kialakítani velük. Igazából az első foglalkozáson kiderül, hogy valaki bírni fogja-e a rákbeteg gyermekekkel való foglalkozást, vagy nem. Sajnos nem mindenki alkalmas erre. Arra is rájöttünk, hogy színpadi embereknek kell lenniük az önkénteseknek. Amikor Mező Misi bement a szegedi onkológiára, és énekelt a gyerekeknek, olyan energiája volt, amivel azonnal megragadta a gyerekek figyelmét. Tudta, hogyan kell bánni a közönséggel. Az önkéntes is akkor tudja elvarázsolni a gyermekeket, ha közönségként tekint rájuk, ezért fellépési lehetőséget is biztosítunk nekik, hogy kifejlesszék ezt a képességet.
Mennyire tartják a kapcsolatot a gyógyult, illetve gyógyulásban lévő gyermekekkel?
Nagyon szorosan. A közös fellépések, táborok alkalmával sokukkal találkozom, de olyan is van, hogy eljönnek hozzám Szentesre. A fellépéseket egyébként nem úgy kell elképzelni, hogy gyermekdalokat énekelnek, mint egy iskolai előadáson. Nagyon fel szoktunk készülni, ismert magyar dalokat adunk elő, például Palya Beától vagy a Magna Cum Laudétól. Stúdióban van meghangszerelve a zenei alap, közösen próbálunk, és egy komoly produkciót viszünk a színpadra. Egyszer még az Omega előzenekara is volt az alapítvány egy szentesi templomi koncerten. Emellett gyakran vannak közös fellépéseink Szekeres Adriennel, tavaly például az Arénában rendezett koncertjén együtt énekeltük a Hallelujah című dalt a tanítványaimmal és a gyógyult gyermekekkel, most november 20-án pedig az Erkel Színházban is lesz egy közös koncertünk.
Milyen jövőbeli tervei vannak az alapítvánnyal?
Tervben van egy zeneszoba kialakítása a Heim Pál Gyermekkórházban, ami az osztályvezető főorvos ötlete volt. Felvetette, hogy mi lenne, ha az ambuláns betegeket is vissza lehetne csalni zenélni, illetve legalább a fekvőbetegek is kimozdulnának a saját szobájukból. Persze azt nehezen tudom elképzelni, hogy aki már nincs a kórházhoz kötve, szívesen menne vissza oda, ahol szenvedett… Ezért a végcél egy zeneház létrehozása a kórháztól függetlenül, ahol profi zenészek tartanának kurzusokat a gyógyulófélben lévő és gyógyult gyermekeknek. Ehhez keresünk most helyszínt. Emellett gimnáziumokba is eljárunk bemutatni az alapítvány munkáját azzal a céllal, hogy a fiatalok ne féljenek ettől a dologtól, a rákbetegségtől. Amikor bekerül egy gyermek a kórházba, az osztálytársak, barátok nem látogatják meg őt, mert nem tudják, hogyan közelítsenek felé, mit mondjanak neki. Ezt szeretnénk oldani az előadásokkal.
A témával bővebben is foglalkozik a Ridikül ma 17 órakor kezdődő „A tehetség eget kér!” című adása. A stúdióban beszélget Seres Antal, Vadászi Bálint, Glonczi Krisztián, valamint meglepetés-hölgyvendégünk.
A tegnapi adást ezen a linken nézhetjük meg.
