A konyha előtt álltam, telefonáltam. Pontosabban csak próbáltam, de az otthon nem vette fel, pedig még csak 10 perce kerestek. Anyám várólistás, demens, én egyedül már nem tudtam megoldani az ápolását. Én vagyok az egyetlen élő rokona, munka mellett egy ember már nem tudja ellátni, 24 órás felügyeletre van szüksége.
Szóval mondanom sem kell, jó hangulatban voltam. A telefon kicsöngött, de senki nem vette fel. A konyhában ketten kávéztak, István, az egyik informatikus, és Péter, a cég jogásza, aki csak néha jött be, hetente kétszer, és a fiatal kis kölykök ilyenkor köré gyűltek, áhítattal hallgatták. Most éppen az új kocsijáról mesélt, ami egy „nőmágnes”, és a világ összes nőjét megkaphatja, aki látja, hogy egy ilyen kocsiban ül. De tényleg! Persze a fiú hitetlenkedve kacarászott, mire Péter fogadást ajánlott neki, a következő nőt, aki belép ebbe a helyiségbe, azt egészen a hálószobájáig bűvöli majd a személyiségével, vagy ha azzal nem, a kocsijával. A tét az autó.
Álltam földbe gyökerezett lábbal, a telefonom még mindig a fülemen, kicsengett, senki nem válaszolt, de már nem is figyeltem rá. Nem hittem a fülemnek, ilyen létezik? S ekkor, a mai napig nem tudom megmagyarázni, mégis miért, de beléptem a konyhába, ezzel pedig eldőlt a sorsom.
Fotó: iStock.com/ Grandfailure
Én lettem az a nő!
Istvánból, az informatikusból kitört a nevetés, Péter csak állt rezzenéstelen arccal, nem szólt semmit. Én rájuk sem néztem, főztem magamnak egy kávét, és kivonultam. Tény, hogy nem néztem ki túl jó, egy kissé elhanyagoltam magam. Az a sok idegeskedés, aggódás, nyomot hagyott az arcomon, hajamon, körmömön, arról nem is beszélve, hogy lötyögtek rajtam két számmal nagyobb ruháim. De a kinézetem érdekelt a legkevésbé. Iszonyatosan dühös voltam arra a kettőre, a gúnyos kacajra, de főleg Péter csendjére. Egyszerűen felháborítónak tartottam ezt az egészet, ahogy a nőkre trófeaként néznek, megalázzák az egész nemünket. Csörömpölt a kezem alatt a csésze, a cukortartó, a kiskanál.
Másnap reggel
A következő reggelen azonban másként ébredtem. Valami megváltozott. Előkotortam a szekrény aljából egy ezeréves szoknyámat, ami csodák csodájára ismét jó volt rám. Húztam hozzá egy harisnyát és egy normális cipőt. S aztán olyat csináltam, amit már rég nem: belenéztem a tükörbe. Megfésülködtem. Bent persze nem változott semmi, ugyanúgy dolgoztam, szorongtam, hívogattam az otthont, majd esténként anyámat ápoltam.
Egyik reggel azonban egy kis katicás csokoládé várt az asztalomon. Egyből összeugrott a gyomrom, pontosan tudtam, mi ez, de úgy csináltam, mintha észre sem venném, és kitoltam az asztal szélére. Délután bejelentkeztem a kozmetikushoz, csak úgy, minden ok nélkül.
Hétfő reggel egy icipici virág volt a billentyűzetemen, olyan, amit nem üzletben vásárol, hanem egy réten szed az ember. Vízbe tettem, pedig még mindig nagyon dühös voltam. Innentől szépen lassan alakultak a dolgok, nem kapkodott, profi volt. Pontosan tudta, mi kell nekem, pontosan érezte, milyen gesztusok találnak célba nálam. Láttam őt tisztán és hideg fejjel, nem bódítottak el, azt hiszem. Nem tudta, kivel áll szemben: vadász volt, aki cserkészte be a vadat, lassan, óvatosan, tökéletes mozdulatokkal. Csak azt nem tudta, hogy a vad tisztában van vele, hogy üldözik.
Fotó: iStock.com/LuckyBusiness
Egyre gyakrabban járt be az irodába, már nem csak heti kétszer, hanem szinte minden nap ott ült. Ült és bámult. Nagyon idegesített, utáltam. Először keresztülnéztem rajta, majd már nem tudtam. Én is bámultam őt leplezetlenül. Úgy tettem, mintha venném a lapot, s amikor elhívott egyik kávészünetben egy esti italra, látszólag boldogan mondtam igent.
Egész este ittunk, én lassabban, ő gyorsan. Zavarban volt, szinte rá sem ismertem. Nem volt nagyképű, kedvesen, szerényen és őszintén beszélt a családjáról, a nővére gyerekeiről, akiket imád és az édesapjához fűződő bonyolult viszonyáról. Én nem osztottam meg vele a gondjaimat, bár tényleg jólesett volna. Az este nagy részében hallgattam, bár azt éreztem, szívesen beszéltem volna neki.
Az este végén hazavitt taxival, nem a csoda-kocsival, azt nem is láttam egyszer sem. Elkísért a kapuig, nem nyomult, de megcsókolt, kedvesen, szépen, nem tolakodóan. Én a füléhez hajoltam, és belesúgtam: „Mindent tudok. Búcsúzz el az autódtól.” Szó nélkül hagyott faképnél, rám sem nézett, visszaült a taxiba. Többé nem láttam.
