A halál mindig is foglalkoztatta az embereket. Az élők csak elképzelni tudják, hogy mi vár rájuk a halál után, a halottak pedig nem tudják elmondani. Vagy mégis? Vajon tudunk kommunikálni az eltávozottakkal?

A múlt fürkészése mindig izgalmas dolog. Megtudni olyasmiket, amik akkor történtek, amikor mi még nem éltünk. Az ilyen kutatásokat végzők sokféle módon nyúlhatnak a múlthoz, egyes elképzelések szerint például létezik a reinkarnáció. Vagyis az a jelenség, amikor az ember (más nézet szerint: általában az élőlények) lelke haláluk után bizonyos idő elteltével új (emberi vagy állati) testben ismételten megszületik. A lélekvándorlás különösen az egyes keleti vallásokra és természeti népekre jellemző nézet – olvasható a Wikipédián.

Akárhogy is, a visszatérő lelkekről szóló történetek a legtöbb esetben hátborzongatóak. S mint ilyenek, olykor érdekes meghallgatni azokat, és elképzelni, hogy milyen is lenne, ha egy halott lelke valaki másban térne vissza az élők közé. Igazi halloweeni történetek.

Fotó: iStock.com/ ipopba

A Bridey Murphy-sztori

A történet szerint 1952 novembere és augusztusa között egy Morey Bernstein nevű férfi, akit amatőr hipnotizőrként, később sikeres üzletemberként ismertek, hat alkalommal is a már említett regressziós hipnózissal „kezelte” a coloradói Virginia Burns Tighe-t. Tighe-ról pedig az derült ki a hipnózis segítségével, hogy Bridey Murphy néven élt a 19. századi Írországban. A nő a hipnózis alatt állítólag ír akcentussal beszélt annak ellenére, hogy valójában nem volt ilyen akcentusa. Sőt, soha nem is járt Írországban.

A Bridey Murphy-ügy azonban végül összeomlott: az újságírók nem találtak semmit, ami bizonyította volna a történet valóságtartalmát. Ráadásul végül kiderült, hogy Tighe gyerekkorában volt egy szomszéd, aki ír bevándorló volt. Valószínűleg nem szándékosan keverte össze a történeteket Tighe, az agya keverhette össze a gyerekkori emlékeket.

A Bloxham-szalagok

Az angol hipnoterapeuta, Arnall Bloxham 1881-ben született. Az 1950-es években – talán éppen a Bridey Murphy-ügy által ihletve – elkezdte kutatni a múltbeli regressziót. Mintegy 20 év alatt körülbelül 400 hipnózist rögzített magnószalagon – ezek az 1970-es években nyilvánossá tette a Sunday Times. 1976-ban még dokumentumfilmet is készített a BBC a Bloxham-szalagokról, és egy könyv is megjelent róluk.

A felvételek között volt egy 30 éves walesi háziasszony, akit Jane Evans álnéven említenek. Evans a hanganyag szerint nem egy vagy kettő, hanem hat különböző múltbéli életet élt: Yorkban a harmadik században, 1189-ben Yorkban ugyanitt egy zsidó feleségeként, 1450-ben egy francia kereskedő háztartásában dolgozott Egyiptomban, a 16. században Aragóniai Katalin udvarhölgye volt, 1702-ben londoni varrónő, és katolikus apáca volt Iowában a 20. század elején. Az elemző szkeptikusok azonban nem hisznek Evans életeiben. Szerintük az összes kitaláció.

Fotó: iStock.com/bestdesigns

A Pollock lányok második élete

1957. május 5-én a 11 és az 5 éves Joanna és Jacqueline Pollock meghalt egy autóbalesetben az Egyesült Királyság-beli Hexhamben. A család egy barátja vezetett, mindenki meghalt az autóban. A lányok szüleit (John és Florence Pollock) nagyon megviselte a tragédia, az apjuk, sokat imádkozott, hogy a lányokat visszakaphassák. Mígnem 1958-ban Firenzében kiderült, hogy az anya ismét teherbe esett. És bár orvosai nem hitték, hogy ikrei lesznek, 1958. október 4-én mégis két kislánynak adott életet. Florence és John Gilliannek és Jennifernek nevezte őket. Felfigyeltek néhány furcsaságra: Jennifer és Jacqueline között ugyanis több hasonlóságot véltek felfedezni. Például Jacqueline arca heges volt, és Jennifernél is megjelent ugyanott ugyanaz a seb. Jacqueline-nek a lábán volt egy anyajegy, ami Jennifernél is megvolt. Gilliannél nem voltak olyan jelek, amelyek bármelyik halott nővérére utaltak volna.

A Pollock család Hexhamből Whitley Bayre költözött, majd amikor a lányok négyévesek lettek, visszaköltöztek. A szülők felfigyeltek arra, hogy a lányok meglehetősen jól ismerték a települést annak ellenére, hogy nem voltak még elég idősek ahhoz, hogy emlékezzenek bármire is a költözés előtti időszakról. Például azt mondták, emlékeznek, hogy az iskola játszóterén játszanak. Ezt azonban csak a halott nővérek csinálták. A lányok felismerték és megnevezték Joanna és Jacqueline játékait – és féltek az autóktól, attól tartva, hogy balesetet szenvednek.

Az a szóbeszéd járta, hogy Joanna és Jacqueline reinkarnálódott Gillian és Jennifer személyében, viszont amikor az ikrek ötévesek lettek, a furcsa emlékeik eltűntek, és a rejtélyt megoldatlan maradt…