Szentpétervár régi vágyam volt, azt is mondhatnám, régi vágyunk. Mostanában nem szokás felvágni ezzel, de elég idő telt el azóta, hogy büszke lehessek arra, valamikor orosz szakos bölcsész voltam. A diploma megalapozása egy apró félreértéssel kezdődött, a középiskolai felvételinél (nekünk már volt akkor egy peremkerületi gimnáziumban) megkérdezték, ha nem esetleg nem férnék be az angol csoportba, szívesen tanulnék-e oroszt. Hát persze, vágtam rá, így kerültem Pusztay tanárnő védőszárnyai alá, meg Almához, aki később egy nyári felkészítőn ismertette meg velem Viszockij lenyűgöző munkásságát, a vodka – tea összefüggését és Puskint, Lermontovot, Majakovszkijt, Dosztojevszkijt, Bulgakovot. Értettem is, meg nem is 16 évesen, de valamitől mindig is vonzott.
Amikor aztán egyszer véd-és dacszövetségben kimondtuk négyen (akkor még négyen voltunk), hogy bizony egyszer nekivágunk Szentpétervárnak, még a Wizzair sem járt oda, mi viszont bőven 25 éve kaptuk meg a diplománkat. Úgy voltunk vele, hogy Pétervár minden tekintetben jár nekünk, sokkal inkább, mint Moszkva a mauzóleummal. Jár nekünk Dosztojevszkij háza, a Szent Izsák, az Ermitázs a sugárutak, a Néva, a Szadovaja, a Nyevszkij és Puskin kertje. Jár nekünk mindaz, ami Szent Péter óta mindig is kultúrát, Európát jelentette a nagy Oroszország számára.
Aztán az élet csúnyán közbeszólt, a négyesünk hármassá vált, nem indultunk el. De ez már egy másik történet. Álmomban nem jutott volna eszembe, hogy majd a hoki hoz közelebb Pétervárhoz. Ugyanis néhány éve az A osztályos hoki világbajnokságra utaztunk ki a párommal.
Így értem végre oda ahhoz a bizonyos fentebb emlegetett mozgólépcsőhöz. És így köszönt rá a múlt és a jelen, kissé félvállról, mert egy kaukázusi fickó háta pont kitakarta a teljes kilátást. De már csak néhány századmásodperc kellett, hogy a tavaszi szélben megpillantsam hosszú évek vágyakozásával mindazt, amit a város elsőre adhat. Kicsit elhomályosult a tekintetem, le kellett tenni a bőröndöt, a délutáni város épp ott lüktetett körülöttünk, én meg álltam ott, mint egy eszelős. Mert az nem lehet, hogy bokáig a szotyi héjban, egy külvárosi metrómegálló fölött, a lökdösődő, majd oroszul folyékonyan szitkozódók között elérzékenyüljek. Pedig így volt. Nagyon is.
Az Ermitázs és a ruhatáros néni
Nem mondom, nehezemre esett 25 év után megszólalni oroszul. Már Moszkvában az átszállásnál is rosszul vizsgáztam, az útlevelemet ellenőrző tiszt, a ” Dobrij gyeny!” után némileg joggal feltételezte, hogy hosszú orosz körmondattal járhat végére annak, miért is akarok kijutni a reptérről, amikor Pétervárra szól a jegyem… Azt hogy véletlenül elnéztem a belföldi járatok és a kicsekkolás cirilbetűs tábláját, hát valahogy nem tudtam elmagyarázni. De végülis elcsíptük a pétervári csatlakozó járatot, és ez volt a lényeg.
Az Ermitázs, azaz a cári téli palotához egy délelőtt csak azért mentünk, hogy másnapra jegyet vásároljunk magunknak a kiállításokra. Mert mindenütt azt olvastuk, hogy ezt így érdemes, megússzuk a hömpölygő sorban állást. Arra persze nem számítottunk, hogy május első napjaiban még viszonylag kevés a turista, így minden további kérdezősködés nélkül, mondhatni a legrövidebb átfutási idővel jutunk be a lenyűgöző Ermitázsba. Előtte persze megszabadulunk a kabáttól, hátizsáktól. Egy iskolás csoport végez éppen, de régen volt, sóhajtja a néni a múlton merengve, miközben elveszi a kabátunkat. Sajnos képtelen vagyok felidézni, mi volt az a válasz, amit ez a mondat kicsalogatott belőlem, de mondtam valamit, az bizonyos, mert a néni beszélgetni kezdett velem. Hogy honnan hova tartunk, miért is tanultam oroszul, és így tovább. Nálam pedig lassan, csörömpölve, berozsdásodva de elindult a gépezet, ha sokszor el is akadtam, keresgéltem a kifejezéseket. Volt, hogy angolra váltottam, ezen kicsit mosolyogtunk, de miután a néni elégedetten megdicsért, hétköznapi hősként vonultam be a képtárba. Amit egész egyszerűen eddigi életem legfantasztikusabb élmenyeként tudok leírni.
Mert az Ermitázs, több mint képtár. Képzeld azt, mintha egy időkapun lépnél át, a folyosókon ott kóborol a múlt idő minden négyzetcentiméteren. Az ablakmélyedésekben, az arannyal dúsan díszített, szemkápráztató termekben, a mázsányi ékköves csillárok alatt, egy Rubens kép árnyékában, vagy a cárné fésülködőszobájában. Az Ermitázst egy lélegzetre, egy nap alatt magadba sem tudod fogadni, képtelenség figyelemmel körbejárni mindent. Ha van rá időd, tedd meg, hogy visszatérsz és egy újabb fél napot, néhány órát áldozol még rá. Megéri.
Figyelj a közlekedésnél!
A helyzet az, hogy az ember Péterváron annyit gyalogolhat, hogy tényleg elkopik a talpa. Óriási távolságokat kell leküzdened nap mint nap, ha az Ermitázsból, a Nyevszkij másik felére akarsz eljutni, ha a Vérző Megváltó székesegyházat akarod megnézni vagy épp a Szent Izsákot. És hiába szállsz fel az amúgy gyors és remekül működő metróra, a trolira, vagy stoppolsz le egy marsrutkát (iránytaxi busz formájában) a gyaloglást nem úszod meg. Ha csak a metróhoz akarsz lejutni, az már sokszor önmagában is kilométernyi gyaloglást jelent. Hát még akkor, ha összekevered a trolit a busszal, és hiába ugyanaz a számú járat, nem ott köt ki veled, ahol azt szeretnéd. Ilyenkor persze segíthet a Google, de hidd el, te magad is magadon. Ha végre meg tudsz állítani valakit (mindenki őrülten rohan, a fiatalok füle bedugva, nem is reagálnak a megszólításra), szóval ha végre sikerül valakivel szóba elegyedni, biztos lehetsz benne, hogy segít. Akárhogyis, de a probléma megoldódik, te megkerülsz az eltévedésedből, amit később élményként mesélhetsz a barátaidnak.
Trolik és buszok, nem összekeverendők! (Fotó: szabó Bea)
Arra azonban mindenképpen készülj lelkileg, hogy a pétervári csúcsforgalom, de még a napközbeni forgalom sem mérhető egy átlagos budapesti nap forgalmához. A tömeg mindig óriási, mindig sietős, viszont fegyelmezett. Mindenki sorban áll, és bár nincsenek kétségeim a bliccelők felől, mindig azt tapasztalom, hogy a legnagyobb tömegben is előre adják az aprópénzt a jegykezelőnek. Merthogy a trolikon és a buszokon jegykezelők dolgoznak. S ha ő a kocsi elejére szorul, te pedig a végén szállsz fel, nincs más dolgod, mint megbökni a melletted állót, kezébe adni a pénzt, hozzátenni (vagy mutatni), hogy hány darab jegyet kérsz. A pénz kezeken keresztül halad előre az információval együtt, majd rövidesen érkezik a jegy, s ha kell a visszajáró is. Nyugodt lehetsz, senki nem vesz el belőle, a rendszer tökéletesen működik.
Persze, lehet bérleted is, ez már elektronikus, amit csak érinteni kell a trolin, buszon levő érzékelőhöz.
Érdemes még arra is figyelni, hogy a nagy metrómegállókból akár kétfelé is kijuthatsz a felszínre. Nem mindegy, hogy a választott célod melyikhez esik közelebb – előzetes logisztikával hosszú sétáktól kímélheted meg magad. Persze van az eltévedésnek is bája (lásd fentebb), de ha nincs sok időd, tervszerűen érdemes haladni. (Ha a szállásodon, ahol szinte mindenütt van ingyenes wifi előre megtervezed a közlekedést – nagy baj nem lehet.)
Alekszandr Szergejevics Puskin szobra az Állami Múzeum előtt. Puskin 1837. február 10-én hunyt el egy párbajban szerzett sebesülés miatt. (Fotó: Szabó Bea)
A szokásos látnivalókon kívül
A szokásos látnivalókat mind megtalálod bármelyik internetes oldalon, betéve fogod tudni a nevezetes látnivalókat. Biztos, hogy meg fogod nézni valamennyit, de ne félj attól, hogy másképp is megismerd a várost. Kerüld a nemzetközi gyorséttermeket, ezeket bárhol másutt a világon eléred. De ülj be nyugodtan egy helyi ebédeltetőbe, kérj szoljankát, egyél pelmenyit. Próbáld ki a látszólag ismeretlen ízeket, néhány nap után otthonos érzést váltanak ki belőled.
Aztán néha azt is hagyd, hogy néha a lepukkant utcák és bérházak között vezessen az utad. A feliratokat talán nem tudod olvasni, de érezni fogod, mit jelent, ha egy kerítésen rábámulhatsz az aznapi újság (Pravda) minden lapjára. Ugyanis szokás, hogy kifüggesszék az aznapi lapot. Itt ez is működik.
Ha májusban érkezel, és olyan szerencséd van, hogy pont 9-én, a győzelem napján, hát szánd rá az egész napodat. Olyan, élményben lesz részed, amit csak itt kaphatsz (meg esetleg Moszkvában). A régi május 1-jei felvonulások hangulatát érzed majd a bőrödön, ahogy hullámzik a tömeg a Nyevszkijen, ahogy szinte egyetlen óriási torokból hangzik fel az Urrá, azaz hurrá. Lehetetlen elmesélni, ahogy milliók sétálnak az utcákon, kis táblákat tartva, rajtuk a II. világháborúban harcolt és elesett családtagjaik fekete-fehér fotóival.
Nehéz meghatottság és rácsodálkozás nélkül nézni, ahogy egy idős néni háborús dalokat énekelve a járda szélén, fogadja az ünneplő tömeg gratulációját. Van, aki csokoládéval, mások virággal köszönik meg neki (és másoknak is) az életet, amit tőlük kaptak. (Pedig ha jól belegondolunk ezek a mai nénik 1945-ben valószínűleg még kislányok voltak…) De a hagyomány az hagyomány, erősebb a vérnél és minden más köteleknél. És talán ez az, amiért idővel te is visszatérsz Pétervárra. A saját hagyományod miatt, a saját, egyáltalán nem megkérdőjelezhető, Pétervárhoz fűződő örök szerelmed miatt.
