A húsevés, a bőséges fehérje példátlan mértékben megnövelte az agytömegét. Az ember fejlettebb kommunikációs rendszert, és sajátos társadalmat hozott létre, miközben a környező világot a önmaga által kialakított eszközökkel tovább alakította. Ám hiába volt meg minden eszköz a kezében, folyamatosan éhezett vagy önnön éhsége nyomában loholt. Letelepedett, növénytermesztésbe fogott, állatokat háziasított és tenyésztett, hogy biztosan legyen mit ennie, ám mivel közben egyre szaporodott, éhezett. Kereskedni kezdett, rendszereket épített fel, meggazdagodott, majd jelképként vagy a valós bőségtől meghízott, míg a szegények ezután is éheztek. Így bármi is történt, bármerre is jártunk, bármit is alkottunk, megmaradtunk gyűjtögető és orális lényeknek, akik mindent felfalnak, ami a szemünk elé kerül. Klasszikus értelmezésben a bőség kínálta összes ételt, átvitt értelemben pedig a környezetünket is.
Eszünk. Fogyasztunk. Hízunk. Bűnbánkódunk. Önbüntetünk. Eszünk. Hízunk.
Hogyan is foglalható össze mindaz a tudás, tapasztalat, megfigyelés, érzés, gondolat, mozdulat, elhangzott szó és feltörő érzés, amit az ízek, ételek, táplálkozás kapcsán éreztünk vagy érzünk akár most is? A táplálkozás az emberiség örök kérdése. Eleinte szükség alapon működtettük a rendszert, majd egyre bonyolultabbá vált mindannyiunk számára az étel és ember kapcsolata. Hol kevés volt, hol sok, hol íztelen, hol egészségtelen, hol ellentmondó hitnek, vallásnak, téziseknek, más emberek akaratának.
A zavar tehát indokolt. A benned élő káosz teljesen normális. A kiútkeresés mára hétköznapivá vált.
A jó hír az, hogy nem kell hozzá sem tudomány, sem pedig információk garmada, csupán egy fontos kulcs, amivel már rendelkezel: önmagad.
Visszatalálni a saját tested igényeihez, amely tudja és jelzi, hogy mikor mire van szükséges a tökéletes működés érdekében.
