A Kelet varázsa?
Nem tudom, mi az. Soha nem jártam Ázsiában. Sajnos. Nem vagyok rá büszke. Van, hogy megengedhetnék magamnak egy hetet ott, s nehéz bevallani, miért nem megyek, amikor a család annyira menne már.
Talán félek. Igen, félek. Félek a zajtól, a portól, a hatalmas tömegtől, a szegénységtől, az szeméttől, a fertőzésektől, félek mindentől. Attól is félek, ami ártalmatlan. Attól a leginkább. Ami szép.
Talán, hogy ezt leírtam, könnyebb. Nyilván ostobák az érzelmeim. Nem Ázsiával van baj, hanem nekem kellene mielőbb pszichológushoz mennem. Valamit tenni kell, mert a dolog egyre vonzóbb, nehéz ellenállni.
Akkor éreztem először Ázsia csábítását, amikor Párizsban egy indiai nő állt mellettem a metrókocsiban. Majdnem botrány lett belőle, ahogy behunyt szemmel igyekeztem minél mélyebben beszívni, elemezni varázslatos illatát. A dzsungel minden virága áradt belőle… Még most is érzem, pedig ezernyi árnyalatot kell felidéznem. Micsoda végtelen gazdagság!
„Ázsia illata? Azt te nem tudod elképzelni, milyen, amikor leszállsz a repülőről!” – mondta egy ismerősöm olyan szemekkel, hogy majdnem azonnal csomagolni kezdtem.
Mindez azért jött most elő, mert láttam néhány képet az indiai taxik sajátos belteréről. Azt sejtettem, hogyha Pakisztánban ilyen egy teherautó…
és a Fülöp-szigeteken ilyen egy taxi…
akkor a kettő között nem szaladgálhatnak szolid sárga autók, diszkrét ferihegyi hiénákkal a volán mögött. De, amit láttam, az mellbe vágott.
Nem azt mondom, hogy tetszik, nem azt mondom, hogy iszonyú, hanem azt, hogy le kellene már győzni idegenkedésem, és ítélkezés helyett megfejthetném, mi ösztökéli az ázsiai embert erre a féktelen díszítésre?
Biztosan megmaradok majd európainak, mert cinikusan arra gondolok: ennyi munkával rozsdátlanítani lehetett volna az ajtóoszlopot is…, de lehet, hogy elvesznék, és életem hátralévő éveiben csontsoványan, némán keresném a csendes megvilágosodást a Gangesz partján.
Ó, jöjj, te indiai taxi, vigyél oda!
