Gárdonyi Géza eredetileg Ziegler Géza néven látta meg a napvilágot 1863-ba, Agárdpusztán. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.
2016-ban az újonnan kialakított Gárdonyi Géza tér Eger belvárosában, középen az íróról készült életnagyságú szoborral Fotó: MTVA/ Faludi Imre
Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését, de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén ismeri. Ekkor íródott az Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; vagy az Isten rabjai, 1908 is.
Budapestet sosem érezte magáénak, így az egri remeteséget választotta, de sokat betegeskedett. Bár szív-, máj- és
vesebántalmakra egyaránt panaszkodott, s látása is meggyengült, orvosai még közvetlenül halála előtt sem állapítottak meg végzetes kórt nála. Fia beszámolója szerint – a lélekvándorlásban és a spiritizmusban is hívő – Gárdonyi akarta magának a halált. 1922. október 14-e után nem mozdult ágyából, és többet egy sort sem írt. Október 30-án végül egri otthonában elhunyt, de szellemisége örökké él.
