Kultúra

Ridikül 1500: „Minden adás teljesen más Klárit tud előhozni belőlem”

1500. adásához érkezik a Ridikül, a közmédia női talkshow-ja, amelynek ünnepi műsora 2021. február 22-én 17 órától lesz látható a Duna Televízión. Az elmúlt években összesen 1220 órát, egészen pontosan 73 250 perc műsoridőt felölelő produkcióban 3133 vendég fordult meg, többségük Dióssy Klárival beszélgetett az élet hétköznapi, ám fontos kérdéseiről. A Ridikül műsorvezetője a jubileumi adás érdekességei mellett pályájáról, illetve az elmúlt öt év tapasztalatairól is beszélt a hirado.hu-nak. Az interjúban arra is fény derül, vajon mit tart ridiküljében, és valóban van-e 22 különböző arca.

Dióssy Klári (Fotó: MTVA/Zih Zsolt)

– Mit jelent önnek a műsor és a kerek szám? Hol foglal helyet pályájában?

– A Ridikül szakmai életrajzom legtetején áll, és nem azért, mert kronologikusan ez következik a sorban, hanem mert az elmúlt öt évem nagyjából ezer adása olyan szakmai kihívást jelentett, amit az eddigi tapasztalataimat nézve a legnehezebbnek éltem meg. A talkshow műfajáról azt hinné az ember, hogy csak ott ülünk és csevegünk. A kulissza mögé nézve viszont kőkemény koncentrációt és felkészülést igényel, a háttérben temérdek kollégám folyamatosan dolgozik velem együtt azon, hogy a lehető legprecízebben körbejárjuk az adott témát, tisztességesen felkészüljünk a vendégekből, és maradandót alkossunk.

– A tudatosság, precizitás és kitartás gyermekként is jellemezte, hatévesen már mikrofonnal játszott. Hogyan alakult a pályája, amíg a Ridikül háziasszonya lett?

– Magyar szakos pedagógusvégzettséggel egy szerkesztő-riporteri képzés elvégzését követően azonnali pályaelhagyóként kezdtem tévézni az MTV szegedi stúdiójában annak bezárásáig, tehát mondhatom, hogy az elmúlt két évtizedem a közmédiánál telt. Mindig vágyam volt a televízió, hatévesen valóban az apukám által kreált mikrofonnal játszottam, amire akkor persze hóbortként legyintett mindenki. Büszke vagyok rá, hogy mégis hittem az álmaimban, és megcsináltam, amire vágytam, amit szerettem. A főiskola alatt a Kazinczy szépkiejtési versenynek köszönhetően már volt lehetőségem gyakornokként tevékenykedni a Magyar Rádió Körzeti Stúdiójában Szegeden: híreket olvastam, segítettem, láttam a hírszerkesztést, de mindig is a televízió vonzott. Híradókkal, majd magazinműsorokkal kezdtem a szegedi stúdióban, élveztem, hogy mindenbe belekóstolhattam. Mire az egyik műfajban kicsit elfáradtam, akkor kaptam lehetőséget a másikban, így soha nem vált mókuskerékké. A két város között ingázva stabil alapokkal próbálhattam ki magam Budapesten Feledy Péternél, délelőtti műsorokban, ott tanulhattam meg többek között a kettős műsorvezetést. A vidéki stúdió bezárásakor Budapestre hívtak, ami bevallom, először dilemmát okozott, egyik pillanatról a másikra kezdtem újra felépíteni az életemet. Sorra jöttek a műsorok, amelyek közül a legmarkánsabb a Család-barát volt Máté fiam születéséig. Ahogy visszatértem, máris jött a Ridikül, olyan gyorsan történt minden, szinte fel sem fogtam, és lám, újabb mérföldkőnél tartunk.

– 2016. január 26. Emlékszik, milyen témák, vendégek, érzései voltak aznap?

– Az első adás napja. Emlékszem bizonyos dolgokra, azonban egy nap három adást veszünk fel összesen 12 emberrel, így bevallom, nem tudnám felsorolni, pontosan kik voltak a vendégek. Azt viszont biztosan tudom, hogy az egyik téma a boldogság keresése volt. Lorán Lenke színművész – aki azóta sajnos már nincs köztünk – annyira meghatározó volt a beszélgetésben, tisztán emlékszem: egy gördülékeny, jóízű beszélgetés volt a mosolyról, a nevetésről és a jókedvről az idős korban. Izgultam, de hoztam magammal szüleim nevelését, hogy amibe beleállok, abból kihozom a legtöbbet, addig csinálom, ameddig tudom. Amikor új feladatba kezd az ember, akkor esetleges, hogy előtte mennyi és milyen műsor van a háta mögött. Mindent a nulláról kell kezdeni, és az új tapasztalatokból építkezni. Ennek a kitartó maximalizmusnak köszönhetően a kezdeti időszak nehézségei után hónapról hónapra egyre magabiztosabb lettem, éreztem a stáb szeretetét, most pedig már az 1500. adást ünnepelhetjük. Nem vagyok fogalom vagy celebtípus, rólam nem lehet sokat olvasni, mert a magánéletemről, a családomról tudatosan beszélek keveset. Öt évvel ezelőtt nem tudták, honnan jöttem, ki vagyok, mit csináltam azelőtt tizenöt évig a televízióban. Azonban most, az ünnepi adás felvételén megkérdezte tőlem az egyik vendég, hogy érzésem szerint mi az én erősségem, amit jól tudok kamatoztatni a beszélgetésekben, mert úgy látják, hogy a Ridikül nagyon az én műsorom lett. Ezt most már én is így érzem.

– Mi a válasz?

– Az 1500. adásból kiderül, de annyit elárulhatok, hogy az empátiához van köze. Nehezebben készülök azokra a beszélgetésekre, amelyek nem állnak közel az érdeklődési körömhöz, azonban nyitott és kíváncsi vagyok a világra. Addig olvasok az adott témához vagy vendéghez, amíg meg nem találom azt a bizonyos fonalat. Nagyon jó előinterjúkat kapok a felkészüléshez. Hiszem, hogy így képes vagyok belehelyezkedni, érdeklődőn odafigyelni az általam kevésbé preferált témákra is. A műsor lényege, hogy a megszokotton túl az adott ember másik arcát is bemutathassuk. Például ha jön egy színész, akkor elsősorban ne a színészi hivatásáról beszéljen, hanem arról, mi minden érdekli még a világban, mihez ért, mi a kedvtelése. Sokszor egymásra is csodálkoznak a vendégek, még a hasonló szakmából érkezők is, hogy általában sikerül újat megtudni egymásról.

– A 3133 vendégből az abszolút rekorder Béres Alexandra, aki tíznél is többször volt beszélgetőpartner a műsorban. Kiragadható-e kedvenc téma vagy eddigi legkedvesebb vendég?

– Az ünnepi adásban olyan ismert vendégek térnek vissza hozzánk, akik sokszor szerepeltek a műsorban. Nehéz lenne kiemelni a legkedvesebbet, nem is tudnám megtenni. Olyan értékes kapcsolatok alakultak ki, közeli ismeretségek, amelyek eredményeként az online térben néha üzeneteket váltunk, felköszönjük egymást a jeles napjainkon. Azt hiszem, néhány barátot is szereztem a műsornak köszönhetően, akik már-már rutinos nyilatkozóként, ha visszatérnek, mindig megnyugtatnak, mert „szóvivői” szerepük által egy kevésbé bátor vagy adott esetben egy civil vendég könnyebben meg tud nyílni az adott téma kapcsán. Mondhatom, hogy nemcsak a stábbal dolgozunk csapatként, hanem a vendégekkel is. Tudom, hogy elcsépelt, de hiszek a csapatmunkában, így nem kérdezz-felelek sablont láthatnak a nézők, hanem egyenrangú beszélgetéseket, különböző szemszögeket, véleményeket.

Fotó: MTVA/Zih Zsolt

– Mennyire jelennek meg a műsorban a személyes történetei?

– Örülök, ha olykor olyan ismerősök is helyet foglalnak a Ridikül foteljében, mint például a fiam ovistársának az apukája, akivel nap mint nap találkozom, vagy Juronics Tamás, Kossuth-díjas magyar táncművész és koreográfus, színházi rendező, aki pályakezdő időszakom egyik kedvenc riportalanya volt Szegeden. Ilyenkor a közös élmények felidézése is helyet kap a műsorban, amibe természetesen beavatjuk a nézőt. Azonban nehéz megtalálni, hogy mennyit adhatok magamból. Akkor vagyok hiteles, ha az adott témához személyes történettel is kapcsolódom, de mégsem adhatom ki a családi életemet. Így a legtöbb történet a kisfiamhoz kapcsolódik. Ha olyan téma van, amit Mátéval összefüggésbe tudok hozni, akkor többnyire azt hozom be a beszélgetésbe.

– Ennyi adás után érezhető a keze nyoma a műsoron?

– A kérdezési stílusom egyéni. Kapok egy viszonylag képlékeny, ám annál tartalmasabb témafelvetést és háttéranyagokat, abból csinálok egy masszát. A tálalás viszont teljesen rajtam múlik, nem a súgókártya kérdéseinek felolvasásából áll. Persze, van a fülemben összeköttetés a szerkesztővel, aki ha akar, rám szól. De élhetek alkotói szabadságommal. Sokszor előfordult, hogy spontán gondolatok beengedésével annyira jó beszélgetés indult el, amire nem is gondoltunk a téma tervezésénél, ilyenkor szabad kezet kapok. Ez persze csak akkor tud megvalósulni, ha beszélgetünk, és nem kérdésekre válaszolnak. Markáns különbség van. A kiinduló helyzet mindig az, mintha ülnénk egy presszóban és csevegnénk, reagálunk egymásra. Lehet ellentmondani, megerősíteni, a másikhoz átszólni, ekkor válik beszélgetéssé. Amikor ezeket valóban ki tudom hozni a vendégekből, akkor érzem igazán magaménak az adást, ezt tartom szakmailag az egyik legjobb kimenetelnek.

 – A beszélgetések során megmutatkozik pedagógus énje?

– Valamennyi biztos, hogy zsigerből is van bennem, mert pedagóguscsaládból jövök, szüleim és testvérem is az. A határozottságot biztosan innen hoztam magammal, hogy ki merek állni mások elé, noha a mai napig én is sokat izgulok. Akárhogy készülök fel, nem tudhatom, mi vár az adott beszélgetésben: milyen állapotban vannak a vendégek, izgulnak-e, bántja-e őket valami… olyan sokrétű, hogy akkor és ott jól tudjanak együtt működni a vendégek, mint egy pedagógus és az osztály kapcsolata. Fontos, hogy ne csak egy tanuló vagy egyetlen vendég érezze magáénak az adott témát, hanem csoportban tudjunk működni, értéket alkotni, újraalkotni.

– A Ridikül egyfajta mentális és lelki táplálék is, amelyben gyakran előjönnek pszichológiai témák is.

– Igen, ezek közel állnak hozzám. A pszichológia alapvetően érdekel, szabadidőmben sokat olvasok róla, gyakran szóba kerül a műsorban is, ezekkel én is formálódok. Amikor például a nemet mondásról beszélgetünk, akkor árgus szemekkel figyelek, hátha ráérzek végre a receptre, hiszen még mindig csak tanulom, ahogy életünk végéig sok minden mást is. Fontos, hogy a saját kis esendőségemet is vállalhatom a műsorban, így nemcsak alakítója, hanem aktív részese vagyok az adott beszélgetésnek.

– A képernyőn energikus műsorvezetőt látunk, aki élvezi a zsongást. Hogyan definiálja magát?

– A családi élet lassított korábbi pörgésemből, de az az igazság, hogy a képernyőn mozgatórugóként kell odatennem magam: ritmust, ívet kell adnom az ötvenperces beszélgetéseknek. Nincs is más választás, hiszen, ha hagyom, hogy leüljön vagy megálljon a téma, akkor el fog kapcsolni a néző. Tudom, hova szeretnék eljutni a műsor végén, az aktuális történések fényében pedig tudnom kell beosztani az időt. Egy beszélgetés nem olyan, mint egy mateklecke, hogy a végére ki kell jöjjön az eredmény. Inkább egy irodalomdolgozathoz hasonlít: húszféleképpen is meg lehet csinálni jól. Ha az idő engedi, behozok egy új gondolatot, ha fogytán van, akkor zanzásítok, fontos, hogy mindenki megszólaljon. Felvétel közben nem tudok leállni, végig kattog az agyam, pörgök. Sokszor azért szólok bele egy-egy mondatba – amiért gyakran megrónak –, mert érzem, hogy ritmust kell váltani. A koordinálás sokkal nehezebb, mint felkészülni és kérdezni, mert azt alapból meg kell tudnom csinálni. De a pszichológia – figyelni a vendégek reakcióit, viselkedésüket, testbeszédüket; mosolyogni, oldani a helyzetet – nehéz.

– Hogyan tudja fenntartani az érdeklődést és a figyelmet egy hosszú nap végén a sokadik vendégnél vagy témánál?

– Ez témától is függ, mert a fáradtságot fölül tudja írni egy jó téma, jó vendégekkel. Jön a katarzis és a pluszenergia. Az első időszakban kis piros szemekkel mentem haza a nap végén a harmadik adás után, a stúdióreflektorokat nehezen szoktam meg. Ekkorra az ember óhatatlanul elfárad mentálisan is, hiszen aznapra 12 ember interjúit kell az agyamban tartani úgy, hogy ne keverjem össze. Arra is kell számítani, főleg a mostani vírushelyzetben, hogy valaki utolsó pillanatban lemondja a szereplést, és akkor is meg kell oldani. Soha nem megyek be úgy, hogy majd lesz valami, mindig készülök, maximálisan beleásom magam mindhárom témába. Manapság népszerű az úgynevezett ventilálás, amikor egyik adásról a másikra letesszük a dolgokat, de ez sem mindig egyszerű. Előfordulhat, hogy a nap legelső felvétele egy olyan drámai adás, amelyben emberek elvesztéséről, a halálról vagy gyógyíthatatlan betegségekről beszélünk, majd közvetlenül ezután már egy szórakoztató jellegű beszélgetést kell vezetni teljesen más témában. Feszes a tempó, és jó esetben ebből a néző nem vesz észre semmit. Sokszor reggeltől estig ott vagyunk, mert időre van szükségem egy külön öltözőben, hogy letegyem az egyik kis kupacot, fölvegyem a másikat, és közben kimossam a gondolataimat. Alapvetően fegyelmezett vagyok, ezt gyerekkoromból hozom.

– Mennyire van létjogosultsága 2021-ben a talkshow műfajának? 1500 adás alatt van olyan téma, amit még nem érintettek?

– A témák tárháza kifogyhatatlan, mindig jönnek újak vagy a régiek köszönnek vissza új perspektívából. Ez sem 1500 különböző téma volt. Minden beszélgetés más, bármi is a témacím, ha jövő héten más vendégeket hívunk hozzá, más szemszögből fogjuk megvilágítani, hiszen minden ember saját, egyedi történetet hoz. Az más kérdés, hogy mindig meg kell újulni, csavarni a témán vagy épp a vizualitáson egy-egy kisfilmmel, fotóval kiegészítve a témát. Szeretik az emberek, ha megmozdul a stúdió: ha kutya jön vagy gyerek, vagy ha bemutatunk a gyakorlatban is egy kézműves terméket, egy találmányt, robotot, bármit, ami változatosságot hoz. Egy sima beszélgetés ma már nem biztos, hogy minden témában megállja a helyét.

– Milyen nézői visszajelzéseket kapott az elmúlt öt évben?

– Abszolút pozitívakat, sokszor kiemelik a Ridikül értékmentő és -teremtő funkcióját, ajánlanak témákat, sőt még jelentkeznek is vendégnek. Ennek pedig szívesen adunk teret: az ismert emberek mellett a kezdetek óta hívunk civileket is, legutóbb egy 75 éves töktermesztő néni osztotta meg tapasztalatait. A nézők pedig reflektálnak, a szakértő vendég elérhetőségét kérik, mert szimpatikus lett nekik a képernyő előtt, és szeretnék felkeresni. Ezeket a történeteket viszik tovább, amiket általunk értékként kapnak, hasznosítják a hétköznapi életben és ez jó. Ezért is fontos, hogy minden szempontból passzoljon a négy vendég együtt. Úgy gondolom, nagy erénye a műsornak, hogy megmutatunk olyan embereket is Magyarországon, akik máshol nem biztos, hogy felületet kapnának. Képzelje el, micsoda élmény: elmennek előtte fodrászhoz, új ruhát vesznek a szereplésre, életük fontos eseményévé válik, hogy ott ülhetnek a Ridikülben.

– Kézzel írott leveleket is kapnak?

– Személy szerint én sokat kapok, karácsonykor is elárasztottak, mert ősszel egy műsorban elmondtam, és ez valóban így van, hogy mennyire szeretek kézzel írott dolgokat kapni. A kihímzett papírtól kezdve a kisszőttes ajándékokig, a könyveken és leveleken át a kiskutyájuk fényképéig mindenfélét. Végtelen sok szeretetet kapok a nézőktől.

– Van még olyan műfaj, amelyben szeretné magát kipróbálni vagy újra megélni?

– Műfaj már kevésbé, de azt hiszem, kijelenthetem, hogy nem vagyok képernyőfüggő, és szívesen rádióznék egyszer. Itthon például a Kossuth Rádiót hallgatom délelőttönként főzés közben, Horváth Szilárdék Napközbenje az egyik kedvencem. Talán egy ehhez hasonló, interaktivitást kialakító nem bulvár, de a mindennapjainkról szóló politikamentes műsort közel éreznék magamhoz.

– Huszonkét arca is megjelenik az 1500. adásban: hány arca, mosolya, hangulata, érzése van, amit megmutatott eddig a képernyőn?

– Ezek szerint legalább huszonkettő. Viccet félretéve, biztos, hogy rengeteg, nem csak a külsőmet –frizurámat, ruhámat, kiegészítőket, szemüvegemet – értve, mert különböző témákkal azonosulni eleve más és más arcot, hangulatot eredményez. Nem szégyellem, én sírtam is már adásban. Ez nem politikai műsorvezetés, nem kell szikárnak lennem. Az én műsoromban igen is vállalhatom önmagam, bevihetem az érzelmeimet. Kell is, hogy vállaljam önmagam, mert így leszek emberi. Alapvetően minden adás teljesen másik Klárit tud előhozni belőlem.

– Milyen volt az 1500. adás forgatása?

– Megható és ünnepélyes. Ismert emberek jöttek, de összességében mégis furcsa volt, mert sok meglepetéselem volt benne, akár a 22 arcom. Nem volt időm akkor felocsúdni, inkább csak utána átgondolni a dolgot, ott ment minden a maga medrében. Meglepő volt viszontlátni jeleneteket, mert ritka, hogy meg tudom nézni a tévében a vágott műsort, sokszor nem is tudom, mi a végtermék. Nagyon meghatódtam a végére. Annyi szeretetet kaptam a műsorban, hogy nem győztem hangsúlyozni: valójában ez a stábnak szól, és nem nekem. Azok nélkül a szerkesztők nélkül nem tudnám megcsinálni, akik a kezem alá teszik azt a kétszáz oldalnyi A4-es papírt minden héten. Figyelünk egymásra, jó csapat alakult ki az évek során, segítjük egymást. Mindenkinek az a célja, hogy amikor bemegyek a stúdióba és elkezdjük, akkor én legyek rendben. Nem úgy dolgoznak alám, mintha anyakirálynő lennék, de mivel én teszem fel az i-re a pontot, és tőlem függ, hogy a hetekig tartó munkájuk hogyan végződik, mégiscsak nagy a felelősségem ebben. A tisztelet mellett szeretet és barátság is van. Karácsonyra például olyan szívhez szóló levelet kaptam egyik kolléganőmtől, mint azelőtt életemben soha.

– Mi fér az ön ridiküljébe?

– A kisfiam befóliázott bölcsődei kézlenyomata és fotója mindig velem van. Ez a kabalám, a legfontosabb a táskámban, bárhova megyek. Ehhez kötődik a rituálém is: addig nem megyek ki az öltözőből és nem kezdem el a műsort, amíg Máté kis fényképét nem simogatom meg az ujjammal. Ez a ridikülöm legfontosabb része. Egyébként ha kiborítanánk, akkor hasonló lenne, mint mindenkié: szanaszét gurulna a rúzstól kezdve a kulcson át a gyerek csokispapír maradéka, papír zsebkendő, szó szerint a keze nyoma. Hiszek abban, hogy minél nagyobb egy nő táskája, annál jobban telezsúfolja, és húszkilósan cipeli, úgyhogy én már letettem arról, hogy nagy táskákat hordjak, ezért jelenleg vállon átdobós középkategóriás ridikülöm van.

– A Ridikül koncepciójában általában a háromfős hölgykoszorút egy férfi meglepetésvendég színesíti. Máté már ovisulis, jövőre iskolába megy, akivel komoly témákról is szoktak beszélgetni. El tudja képzelni, hogy egyszer ő legyen ebben a szerepben?

– Csacsogós, cserfes fiú, de szerintem műszaki ember lesz. Elképzelni el tudom, mert úgy veszem észre, hogy ügyesen megnyílik, és most is ezt látjuk ebben az ovisuliban, hogy ha felszólítják, akkor tudja, hogy beszélni kell. Memoritereket szépen mond, tisztán is beszél, ebből a szempontból el tudnám képzelni, de mivel a férjem hangmérnök, úgy vélem, hogy Máté is a másik oldalon lesz majd, mint műszaki szakember.

Rendhagyó ünnepi adás

A Ridikül a közmédia női talkshow-ja, amelyben a műsorvezetővel általában három hölgyvendég vitat meg egy bizonyos témát, meglepetésvendégként pedig egy férfi is csatlakozik a beszélgetéshez. Az ünnepi adásban rendhagyó módon fordul a nemek aránya és Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus, Ujvári Zoltán Szilveszter dalszerző, előadóművész, valamint Qka MC az Animal Cannibals együttes tagja mellé hölgyvendég érkezik meglepetésként február 22-én 17 órakor a Duna Televízión.

Érdekesség, hogy az 1500 adás során összesen 6048-szor foglalták el a Ridikül vendégfoteljeit. 1789 hölgy és 1344 úr fogadta el a meghívást legalább egyszer, így 3133 vendéggel büszkélkedhet az idén nyolcéves műsor.