Gyereknevelés

A dackorszak elkerülhetetlen, de a hiszti megelőzhető?

Hogyan lehet nem hisztis gyereket nevelni? Valószínűleg sehogy, legalább a dackorszakban minden anyuka kap egy földön fetrengést per nap. Hogy aztán mi is a földön fetrengjünk tehetetlen dühünkben, amiért nem tudjuk megregulázni a saját gyerekünket.

Messziről mindenki okos

A hisztit mindenki tudja kezelni, ha más gyerekéről van szó. Persze, fogjuk csak keményen, ne engedjünk neki, különben belőle is elkényeztetett kis akarnok lesz, erős kéz kell ide! Mások pont ennek az ellenkezőjét tanácsolják, miért kéne szigorú szabályok közé szorítani a gyereket, ha nem vagyunk annyira szigorúak, biztos kevesebb hiszti lesz. Megint mások javaslata szerint csak nem találjuk a kulcsot a saját gyerekünkhöz, a szomszéd néni szerint ideggyengék vagyunk, anyánk szerint ugyanolyan hisztis, mint a gyerekünk, akire panaszkodunk. Tele a padlás jobbnál jobb tanácsokkal, csak éppen nem nagyon megyünk velük semmire. Merthogy a hisztire egyedül az idő nyújthat megoldás – na jó, meg némi pedagógia.

Fotó: iStock.com/g-stockstudio

Fotó: iStock.com/g-stockstudio

A hiszti természetes

Iskoláskor alatt egyik gyerek sem tudja úgy kifejezni magát, ahogy szeretné. Az eszköztáruk így sokkal tágabb, mint gondolnánk: sírnak, hörögnek, visítanak, bömbölnek, ütnek, harapnak, rúgkapálnak, megfeszülnek, és még sorolhatnánk. Teljesen normális, hogy szeretnék kifejezni magukat, ahogy az is, ha azért dühösek, mert ez még nem megy. A dackorszakkal kezdődik, és aztán talán soha nem ér véget: megtanuljuk kifejezni a saját akaratunkat, önállóságunkat, anyától való függetlenségünket, és elvárjuk, hogy ezt tartsák is tiszteletben. No és persze ott a manipuláció is, mint indok: a legtöbb gyerek hamar átlát az anyai rendszeren, megtalálja a gyenge pontokat, és úgy támadja őket, ahogy tudja: hisztivel. S közben folyamatosan monitorozza, mi, anyák mit teszünk, amikor kiborítanak minket. És tanul.

Lepjük meg a gyereket!

Amikor már meg tudjuk különböztetni a manipulatív hisztit az önkifejezős-akadályozóstól, akkor már fegyvereket is bevethetünk ellene. Persze sokfélét ki kell próbálni, mert mindegyik helyzet más. Van, hogy tényleg a szigorúság és a rendszer segít, máskor pont az, hogy elengedjük az adott dolgot, helyzetet, de a legtöbbször az billenti ki a gyereket a hisztiből, ha meglepjük. Nem ajándékkal, hanem a viselkedésünkkel. Eltérünk a jól megszokott mintánktól, és hirtelen abbamarad az üvöltés. Anya mit csinál? Miért más, mint szokott? Itt már egy percnyi figyelmet magunkénak tudhatunk, és ez sokszor elég ahhoz, hogy az ordító gépezet leálljon. Vannak anyukák, akik a földön fetrengő gyerek mellé odafekszenek, és versenyt bömbölnek vele, lássuk, ki bírja tovább. Mások éppen halálos nyugalmukkal szerzik vissza az irányítást, nem adnak figyelmet olyan viselkedésnek, amit nem helyeselnek. Vagy épp a túlbabusgatás hoz eredményt, mert a gyerek maga szégyelli el magát attól, milyen gyerekesen viselkedik. Egy ismerős anyuka még biztatta is a fetrengő gyerekét, hogy ez így nem járja, milyen béna hiszti ez? Addig kérte, hogy húzzon a hangerőn, amíg együtt nem nevettek az egészen. Egy másik anyuka jógalégzést tanított a kétévesének: rinocéroszfújtatásnak nevezték, ahogy hangosan kilélegeztek, és kiadták a mérgüket.

Fotó: iStock.com/airspa

Fotó: iStock.com/airspa

Van, ami nem hiszti

Régebben, évtizedekkel ezelőtt a szülők mindenre azt mondták, hogy hiszti, arra is, amire nem kellett volna. Ha egy gyerek sírt, érzelmeket mutatott ki, nyafogott, jogosan haragudott, arra lecsaptak, miszerint „ne hisztizz már!”. Egész generációkat tanítottak meg visszafojtani az érzelmeiket, férfiak ezreinek agyába vésték bele, hogy sírni nem szabad, lányok százai érezték úgy jogosan, hogy valós fájdalmaikat, panaszaikat lenézik. Jó, hogy mára megváltozott a hozzáállás, és megpróbáljuk szülőként kreatívan, megértően átvészelni a hisztis időszakokat. Mert aztán a gyerekek egyszer felnőnek, és nem lesz több üvöltözős jelenet.