×

Gyereknevelés

Az anyaság, és amit elképzeltünk

Az ember szülői mivolta természetes és magától értetődő, többnyire minden problémára azonnal tudja a megoldást – egészen a gyerek megszületéséig. Onnantól borul minden, és leginkább humorérzékre és alkalmazkodóképességre van szükség.

Illusztráció (Fotó: Unsplash)

Aki több gyereket nevel, tudja, milyen érzés, amikor az elsőnél abszolút bevált módszer a másodiknál-harmadiknál kudarcot vall. Utólag visszagondolva persze nincs ebben semmi meglepő. Hiszen minden gyerek a maga egyéniségéhez mérten reagált az adott helyzetekre, és mivel eleve különböző személyiségekről van szó, akik különböző családi kötelékek és viszonyok közé kerültek, józan ésszel belegondolva miért is várhatnánk el valakitől, hogy egy korábbi, általa nem megélt helyzethez méltón viselkedjen? A pszichológia jelenlegi állása szerint a személyiségünk egyes elemei már a születésünk előtt kialakulnak bennünk. Vagyis még a születéskor sem indulunk tiszta lappal, mert géntérképünk és idegrendszerünk egyedi volta eleve megkülönböztet minket másoktól. Ennél fogva tehát röviden kijelenthetjük, hogy ahány gyereke van az embernek, annyiszor kell ugyanazokat a csatákat megvívnia, és ezekben az összetűzésekben csak egyetlen dolog állandó: Anya és az ő vágyai. Csatákat említünk, de hát persze nagyobb gondja senkinek ne legyen a világon, mint zöld ágra vergődni az egyébként átlagosan kedves és komisz gyerekével…

Kis gyerek kis gond…

Tényleg a közhelyekben vannak a legnagyobb igazságok, és valóban: minél idősebb az ember gyereke (nem, mi évtizedekig nem öregszünk), annál összetettebb problémákkal találkozik a szülő. Ki emlékszik még arra, amikor a játszótéri beilleszkedés vagy a bilikérdés volt a megoldandó feladat? És az óvodai hisztirohamok? Vagy amikor kitalálták, hogy hazamennek az oviból, mert unatkoztak délelőtt? Utólag visszagondolva apróságnak tűnnek a sorozatos iskolai verekedések és a kamaszkor viharai tükrében. És ha lefutottuk az első kört, jön a második, harmadik…

Anyaság, újratervezve

Szóval változnak a gyerekeknél előforduló kihívások, és változnak a gyerekek is, egy dolog állandó csak, mi magunk. És a mi alkalmazkodóképességünk. El kell fogadnunk, hogy ami működött Jupiternél, nem működik a Kisökörnél, és nekünk úgy kell új meg új stratégiákat alkotnunk, hogy közben a cél ugyanaz maradjon: a gyerekeink boldog felnőttekké váljanak.
A sok változás mellett persze mégis kell az állandóság (és így maradjon meg minden anya az ép eszénél…). Kell néhány alapszabály, amihez mindannyian igazodni tudunk, hogy amikor szükség szerint ide-oda eltoljuk a határokat, legyen mihez visszatérnünk.

Ez egy hétköznapi példával élve azt jelenti, hogy minden gyerekünknek megadjuk annak a lehetőségét, kiteljesedhessenek valamiben. Sok szülő nem hajlandó lejjebb adni önnön vágyaiból, csak többévnyi elkeseredett különóra után. De hiába vágytunk arra, hogy a fiunk hegedűművész, a lányunk pedig fuvolaművész legyen, ha ők valami egészen más kreativitásban és sportban találták meg a boldogságukat.

Vagy ahogy például észre kell vennünk, hogyan tudjuk legjobban motiválni a gyerekeinket – mindegyiket máshogy. Az egyiknek a kötelességtudatára, a másiknak az önérzetére kell hatnunk, míg a harmadiknak elegendő az önzetlenségében bíznunk. Olyan ez, mint amikor a nagy családi társasjátékban mindegyik gyerekünknek ugyanabba a célba kell beérnie, de merőben eltérő kalandkártyákkal játszanak, és nekünk minden kalandban a legjobb segítőtársnak kell lennünk.