Életmód

Élmény a futás, érdemes belevágni

A futók és a nemfutók az emberiség két nagy halmaza. Olyan két halmaz, aminek metszete is van, azok, akik néha futnak, vagy futottak már korábban, aztán valamiért abbahagyták, majd újra futók lettek, és újra nem.

Futás? Mi ebben a jó? Olyan monoton. Nincs cél, akkor meg minek? Fárasztó. Unatkozom közben. Néhány méter után kifulladok. Fáj a térdem. Ezért nem kelek korábban.

Este már nagyon fáradt vagyok bármihez is. Nem szeretek futni. Mindenkinek ismerős mondatok. Vagy kifogások, ki-ki döntse el maga. Bárhogy is, ezek azok a mondatok, amiket a nemfutók elhisznek, vallanak, mert nem értik, hogy mi a jó a futásban. De tényleg, mi?

Futás (Fotó: illusztráció pexels.com)

Minden kezdet nehéz

Képzeljük el azt az állapotot, mikor szinte minden porcikánkkal azt érezzük: mozognunk kell. (Ha még sosem volt ilyen érzésben részünk, akkor talán engedjük is el, mert sosem fogjuk megérteni, de a szándékot mindenképp értékeljük.) Szóval tegyük fel.

Kitaláljuk, hogy futni fogunk, mert azt végül is szerettünk a gimiben, mármint futni, egyszerű és olcsó, csak egy jó cipő kell hozzá, hogy a térdünk bírja. Mert futni bármiben lehet, egy rövidnadrágban, egy melegítőalsóban is, csak hát nem trendi, ugye. Mert persze az is fontos.

A futónadrágok és trikók persze praktikusak is, kényelmesek, tartják a meleget, felszívják az izzadságot, de talán addig nem kellene befektetnünk egy nagyobb összeget, amíg ki nem derül, hogy a futók halmazába tartozunk-e (vagy legalább a metszetbe), vagy sem.

Ha megvan tehát az elhatározás, kezdjük kicsivel. Jelöljünk ki egy szerintünk nem hosszú távot, mondjuk egy háztömböt, vagy egy kört a pályán, de persze ha az a kör több kilométer, akkor inkább csak tervezzük el, hogy lefutunk mondjuk négyszáz métert. Az nem olyan sok. Egy rövid bemelegítés után indulhatunk is.

És amikor eljön az a pont, amikor megállnánk, fussunk még egy kicsit, a következő sarokig vagy a harmadik fáig, és csak akkor álljunk meg, akkor jöhet a séta. Nagy levegő, beszív, kifúj. Jöhet a nyújtás és a lazítás. Mindennap fussunk egy kicsit többet. Két dolgot veszünk majd észre az idő elteltével.

Egyrészt egyre tovább fogjuk bírni, és hamar eljön a két kilométer meg a még több. Másrészt a futás az életünk részévé kezd válni, és alig várjuk majd, hogy újra mehessünk. Egészen addig, amíg egyszer csak abba nem hagyjuk.

Az elmélkedés magányossága és az extázis

A hosszútávfutásnak külön pszichológiája van. Mert az ember egyedül fut, egyedül önmagával és a gondolataival. A futótárs is csak egy ideig társaság, mert sportolás közben nehéz beszélgetni, a másik inkább a motivációban lehet nagy segítség. Futás közben szinte az egész életünk eszünkbe juthat. A gyerekkorunk, vagy hogy a múlt héten mi volt a céges meetingen. Hogy miért kezdtünk el futni, mit csinálunk még aznap, hová menjünk a hétvégén, vagy hogy mi értelme az életünknek itt a földön. Készült is erről egy film 1962-ben, A hosszútávfutó magányossága címmel, Tony Richardson rendezte. Eszünkbe juthat múlt, jelen és jövő, ráadásul a fizikai megterhelés miatt erősebbnek is érezhetjük magunkat, olyannak, aki mindenre képes. Hiszen egy hónap alatt eljutottunk a négyszáz méterről a két kilométerre!

f(Fotó: illusztráció pexels.com)

És van az a pont. Amikor úgy érezzük, hogy nincs több erőnk, de nem adjuk fel, futunk még néhány métert, úgy érezzük, az utolsó erőnkből, még egy kicsit, aztán átesünk a holtponton, és eszünkbe sem jut megállni. Csúcspont, extázis, hihetetlen élmény ezt a pontot elérni. És aztán olyan könnyűnek tűnik a következő kilométer, mintha sosem lettünk volna fáradtak.

És ez az egyik olyan valami, amit ha valaki megtalált a futásban, mindig szeretni fogja. És nem mellesleg isteni alakunk lehet tőle…