Gyereknevelés

Dacoskodik és a tetejébe még engedetlen is, útmutató gyerekekhez

„Játszóházból elindulni? Na még mit nem!” – nagyjából így költené át minden kisgyerek a Halott Pénz slágerét, az anyukák pedig a harmadik kérés/könyörgés/fenyegetőzés/zsarolás után jutnak el arra a pontra, amikor bármilyen hatfejű istenhez hajlandóak lennének a megoldásért fordulni. Ezt a hat egyszerű kommunikációs trükköt biztos, hogy sokszorosan tesztelték már édesanyák ezrei a világon.

Van még félórányi játékidő, de Anyuka már azon agyal, mivel tudná majd indulásra bírni a csemetéjét. Szóba jöhet a megvesztegetés bármilyen finomsággal, a zsarolás bármilyen mese elmaradásával, esetleg a kettő egyszerre, majd a babakocsiba rögzítéssel egybekötött óvatos fizikai kényszer. Ezek a mélypontok (bár velünk anno előfordult, hogy hazáig cipeltem a rúgkapáló, ordító gyereket, igaz, csak egyszer). Ismerős a helyzet? – kezdi levelét egy olvasónk, aki pszichológus is.

Hiába van az embernek tündéri és jól nevelt gyereke, mint György herceg, néha mindenhol beüt a krach, és olyankor anya legyen a talpán, aki okosan és higgadtan kezeli a helyzetet. Most, hogy közelednek az ünnepek, egy csomó olyan program lehet majd esedékes, ahonnan olyan jó lenne kulturált körülmények között, nem ordítva távozni… Az alábbi trükköket alkalmazva talán nagyobb sikerrel indulhatunk hiszti nélkül haza – folytatta a kétgyermekes Anna.

(Fotó: illusztráció unsplash.com)

1. Hívjuk, ne utasítsuk!

Mindannyian úgy tervezzük, hogy udvariasan kérjük majd meg a gyermekünket az indulásra, de a tapasztalatok szerint ebből legtöbbször utasítás lesz. Honnan is tanulhatta a gyerek ezt a fajta rugalmatlanságot…?

Néha meglepően hatékony tud lenni, ha elmondjuk, hogy szeretnénk lassan indulni, zár a hely, közeledik az este, vége a programnak, stb., fejezze be lassan ő is, amivel épp foglalatoskodik. Erre ugyan még mindig mondhatnak nemet, de ez egy lehetőség közösen megoldani és megbeszélni egy helyzetet, amiben nem eleve alá-fölé rendeltségi viszonyokból indítottunk – idővel hozzászoknak, hogyan kell helyesen reagálni ezekre a kérésekre.

2. Kapcsolódjunk a játékukhoz!

Amikor a gyerekek nagyon elmerülnek egy játékban, ember legyen a talpán, aki ráveszi őket arra, hogy hiszti nélkül megszakítsák azt. Kapcsolódjunk be ilyenkor a történetbe, és vezessük át a szálakat a távozás mezejére. Ehhez persze kell némi agymunka, de még mindig jobb „jó fej, vicces” szülőnek lenni, mint közellenségnek, akit a többi szülőtárs csak a megvető vagy együtt érző pillantásokkal követ.

Jussunk el a kocsiba úgy, hogy a tűzoltó szálljon be a tűzoltóautóba, asztronauta az űrhajóba, autóversenyző a Ferrariba, mentse át a mentőhajóba a játékait, siessünk haza, hogy minél hamarabb kitehesse a most készített díszeket stb… A lényeg, hogy ne lezárjuk a kalandot, csak új helyszínekre, szituációkba tereljük azt.

3. Ne ismételgessük önmagunk!

Mindannyian elkövetjük azt a hibát, hogy magunkat ismételgetjük, ha eredményt szeretnénk látni végre. Pedig a gyerek valószínűleg elsőre is tökéletesen hallotta, amit mondtunk, csak hallgat és vár. Vár arra, meddig feszítheti most a határokat és milyen következményekkel kell számolnia – miközben persze ezzel párhuzamosan résztvevője marad a játéknak is.
Mit tegyünk? Egyszer (na jó, kétszer) mondjuk el neki világosan, amit szeretnénk, akkor, amikor figyel is ránk (például ránk is néz közben).

Ne fenyegetőzzünk üres, megvalósíthatatlan, beválthatatlan ígéretekkel, csak reális következményekkel. És maradjunk is következetesek… a következő alkalommal már emlékezni fog erre.

4. Legyünk feledékenyek!

Az önismétlés helyett tegyünk inkább úgy, mintha nem emlékeznénk rá, mit is mondtunk az imént. „Mit is mondtam, Csillagom, mikor induljunk?” „Mit kell még elintéznünk, mielőtt hazamennénk?” Ettől az egyszerű szerepváltozástól okosabbnak és önállóbbnak érzi magát egy kisgyerek, így pedig könnyebben hajlandó feladni a tevékenységet, amit eddig nem szívesen engedett el.

(Fotó: illusztráció unsplah.com)

5. Hagyjunk lehetőséget a bizonyításra!

Különösen ebben a nyári nagy melegben, külön macera az öltözködős indulás, tele nyafogással és „én nem tudom”-mal. Pedig fogadjunk, hogy tudunk versenyt csinálni abból, ki teszi ügyesebben és önállóbban a dolgát, és fogadjunk, hogy sokkal jobban el tudunk ájulni ettől a produkciótól, mint azt a gyerekünk gondolta volna!

6. Az együttműködés és a kompromisszum csodákra képes

Ismerős a helyzet, amikor minden apró kompromisszum és utolsó utáni-utáni-utáni perc is egy újabb lépés az idegbaj felé, de kitől tanuljon meg egy gyerek valódi kompromisszumokat kötni, ha nem a szüleitől? Fontos, hogy a kompromisszum ne egyoldalúan nyújtson sikerélményt valamelyik félnek, hanem a gyerek és a szülő is egyaránt apró győzelemként élje meg azt – fejezte be levelét Anna, megosztva a hasznos tanácsait.