Két év Covid, lezárások, online tanítás. Milyen hatással volt mindez a gyerekekre? Vannak már erről kutatások?
Egyértelműen kijelenthetjük, hogy minden korosztályra hatással volt a koronavírus. A hatások már a perinatális korban is látszódnak. Gondoljunk csak bele annak az anyának a helyzetébe, aki éppen abban az időben volt állapotos, amikor jöttek a járványhullámok. A magzat már az anya méhében érzékeli az érzelmeket, az anya szorongását és kevesebb inger is érte őket.
Már vannak olyan tudományos eredmények, amelyek azt feltételezik, hogy ezeknek az úgynevezett covidbabáknak az intelligenciája alacsonyabb lesz.
Hozzátéve, hogy a fertőzésnek önmagában is lehetnek, akár ideiglenes vagy maradandó idegrendszeri tünetei és ismerjük a poszt-Covid-szindrómát, amelyben a fertőzés elmúltával változást látunk a kognitív funkciókban, a mentális egészségben. Összefüggést mutattak ki a depresszió és a szorongásos panaszok kockázatában. Tehát az ok-okozati összefüggésekkel ebben a komplex világban óvatosan bánjunk!
Hol kutatják?
Amerikában. Ugyanakkor azt szoktam mondani, ne ijedjünk meg nagyon, mert lehet, hogy mindez nem a valós intelligenciaállapotot tükrözi, hanem inkább azt, hogy kevésbé fejletten, esetleg az elvárt fejlődési úttól eltérően jönnek ezek a kicsik a világra, vagy érnek az első 1-2 évben. Sok esetben csak arról van szó, hogy a Covid-babákat kevesebb inger érte, nem találkozhattak a nagyszülőkkel, nem voltak programok. A mozgásfejlesztéstől kezdve a ringató foglalkozásokon át mindent nehezebben lehetett elérni, a szociális interakciók szűkültek, éppen ez volt a lezárások célja.
Covidbabák után mi a helyzet a Covid-tipegőkkel, kisgyerekekkel? Náluk mit okozott a beszűkült tér?
Ott egyértelműen a segítő, fejlesztő foglalkozások elmaradása volt a legnagyobb a probléma. Ráadásul azóta nehezebb is lett a szakemberhez való eljutás, várólisták vannak mindenhol. Képzeljünk egy pici gyereket – akinek nem súlyos a problémája, de valamilyen fejlesztésre szüksége lenne –, és ha nem jut el időben szakemberhez, akkor az később komolyabb zavarokhoz vezethet. A tipegők, bölcsisek és az óvodások egyaránt átélhették a beszűkült terek problémáját. Mindazonáltal ők sokszor nem emlékezhettek rá, milyen volt az élet a járvány előtt.
Így feltételezhető, hogy inkább a szülői, gondozói magatartásból következtetnek, főként az első két évben, melynek nagy része szimbiotikus szakaszként írható le az elsődleges nevelővel. Olyan időszak is volt, amikor még a játszótereket is lezárták. Azt gondolom a legtöbb szülő nehezen viselte a járványidőszakot, az ő érzelmeiket és viselkedésüket érzékelhették leginkább ebben a korosztályban a gyerekek.
Hal Melinda 2022.10.05. Fotó:Hirado.hu Horváth Péter Gyula
Akkor lehetséges, hogy ebben a generációban több lesz a magatartás zavaros kisgyerek?
Nem csak a Covid miatt, de valóban robbanásszerűen növekszik a hiperaktív és magatartászavarral küzdő gyermekek száma. Én személy szerint a digitális technológiák térhódítását felelőssé teszem ebben a kérdésben. A lezárásokkal való összefüggésben a szülők nem kapták meg azt a segítséget, hogy huszonnégy órában hogyan kössék le a gyereket. Így egyértelműen több lett a médiahasználat a kicsiknél egyaránt. Az említettek közrejátszhatnak koncentrációs problémák kialakulásában sőt magában az érzelmi életben is lehet nem normatív a fejlődés.
Az ADHD mellett az autizmus spektrumon lévő gyerekek számának növekedését is okozhatják bizonyos tényezők, mint például a túlzott médiafogyasztás vagy a vírus miatti lezárások.
Minden pszichopatológia esetében holisztikus, soktényezős egyenlet áll a háttérben.
A tiniknél is komoly mentális hatásai voltak a bezártságnak. Több lett a depressziós kamasz, az öngyilkosságokban pedig látunk most egy kiugró csúcsot a kamaszok és a középkorú férfiak esetében. S a Covid óta megemelkedett a problémás alkoholhasználat is.
Ezek e nehézségek bizonyos korosztályokat, akár bizonyos nemeket érintenek. Itt tenném hozzá, hogy a tiniknek a szociális kapcsolatok beszűkülése okozta a legnagyobb lelki terhet. A középkorú dolgozó korosztályban egzisztenciális problémák, családtag elvesztése, vagy pszichiátriai alapprobléma okozhatta a változást. Aki alapproblémával küzdött, az a Covid közvetlen és közvetett hatásai miatt megnövekedett rizikójú csoportba tartozott a pszichiátriai betegségek mélyülését illetően.
Ha már ADHD. Régen is voltak – akkor még – rosszcsontnak vagy élénknek titulált gyerekek.
Igen léteztek. Régen is volt, aki másképp tanult, vagy személyiségzavarral küzdött. Bizonyára magatartászavar is létezett. Csak most másként látjuk a kórképet, sokkal többet tudunk a genetikáról, a biológiáról, a lelki működésről. Az elmúlt húsz évben olyan tudományos eredmények, elméletek láttak napvilágot, amik segítenek abban, hogy még pontosabb diagnózist kapjunk és ezzel egy időben a kezelések is fejlődnek. Szóval ezek az eltérések régebben is léteztek.
Én nem szoktam zavarnak hívni őket, hiszen például a hiperaktivitás kérdésében – ha a gyerek egy befogadó közösséget talál – lehet, hogy észre sem veszi, se ő, se a szülő, hogy másként tanul. Van rengeteg diagnosztizálatlan ember, akik alkalmazkodásban jók, és jól el tudják fedni a saját problémáikat.
Érdemes szem előtt tartani mindig, hogy a normát valójában statisztikai alapokon keresztül határozzuk meg, figyelembe véve a társadalmi – vagy szociális kérdéseket, elérhető kezelési eljárásokat, kulturális tényezőket. Igyekszünk a világon egységesített rendszereket alkalmazni, de ez korántsem biztos, hogy lehetséges minden területen.
Akkor érdemes ilyen esetekben diagnosztizálni?
Egyértelműen igen, hazánkban biztosan. Akkor kaphatja meg azokat a speciális kezeléseket, fejlesztési technikákat valaki, amelyeket diagnózis nélkül nem tud igénybe venni.
Ugyanakkor gyerekek esetében az SNI (Sajátos Nevelési Igény) kód bélyeg lehet, hiszen az általános iskolák elutasítják őket, még akkor is, ha ép értelmű a gyerek.
A diagnózis ahhoz kell, hogy megfelelően tudjuk segíteni ezeket a gyerekeket. Az SNI nem jelent stigmát, nem kell, hogy azt jelentsen. A szemléleten érdemes formálnunk. Többek között segíteni a tanárokat eszközök kialakításával, amelyek nem plusz munkaórákat jelentenek. Nehéz erről beszélni, hiszen egy 30–36 fős osztályban véleményem szerint szinte lehetetlen egyéni igényekről beszélni.
Ehhez azonban a Nemzeti Alaptantervet is át kellene alakítani, nem? Történtek változások, de nem biztos, hogy elég.
Azt már látjuk, hogy nem biztos, hogy az a megfelelő út, ha mindenkit be akarunk skatulyázni egy rendszerbe. Kevés még mindig az alternatív út. Sok vita van integráció–szegregáció témakörével kapcsolatban is. Nyilván mindegyiknek van előnye, hátránya. A legnagyobb probléma az, hogy kevés a lehetőség bármilyen zavar, vagy akár egy fizikai betegség esetén.
Nagyon nehezen tudjuk kezelni a hiányzásokat akár egy lábtörés esetén. A fizikai megbetegedések ugyanúgy rendszeridegenek, mint a mentális zavarok. Erre érdemes az oktatási innovációkban megoldást találni.
Azt gondolom, hogy a Covid ebben az esetben egy lehetőség is volt a helyzet átgondolására. A fiatalok között volt, aki még jól is teljesített a digitális rendszerben.
A legfőbb kérdés számomra az, hogy miért nem maradt meg a hibrid tanulás a közoktatási rendszerben? Lehetséges, hogy most egy hibrid rendszer próbája részleges megoldást jelentene sok speciális csoportba tartozó gyermek számára?
Legfőképpen a középiskolás korúakra gondolok, hozzátéve, hogy egyéb infrastrukturális hiányok vannak, amelyeket meg kellene oldani. Például ki vigyáz az otthon tanuló gyermekre, milyen az ellenőrzési rendszer, ki segít neki úgy tanulni, ahogyan az neki a legoptimálisabb. Ezekre a kérdésekre még a hibrid rendszer sem tud önmagában megoldást kínálni. Ugyanakkor, saját korábbi tapasztalatomból mondhatom, hogy sportolók esetén előnyt jelenthetne.
Hal Melinda 2022.10.05. Fotó:Hirado.hu Horváth Péter Gyula
Magyarán a félig online, félig jelenléti oktatás?
Igen. Óriási előnye is lehetne a rendszernek. Nem biztos, hogy az a jó a gyerekeknek, ha reggel nyolctól délután négyig ülnek az iskolapadban. Nyilván a hibrid oktatás inkább felső tagozatban valósulhat meg, ahol a gyerekek már önállóan tanulnak. Legalábbis sok esetben.
De a Z-generáció már így is drámaian függ a digitális világtól. A hibrid oktatás nem tenne rá erre egy lapáttal?
A mi felelősségünk, hogy megtanítsuk a gyerekeknek jól használni az internetet. Elzárni az online világtól úgysem lehet őket. Azt már láttuk a digitális oktatás alatt, hogy nőtt a ciberbullying alkalmak száma. De erre ugyanakkor nem az a megoldás, hogy kihúzzuk a falból a kábelt, hanem az, hogy megpróbáljuk úgy nevelni a fiatalokat, hogy vannak veszélyek.
Ezért lenne fontos az érzelmi intelligencia fejlesztése, hogy könnyebben és jobban felismerjenek és kezeljenek helyzeteket, ahol bántják őket. Fontos tudni, hogy a kognitív intelligenciával szemben az érzelmi élethosszig fejleszthető, az empátiás képesség szintén.
Először egy csecsemő nyilvánvalóan az anyja reakciót figyeli meg, és ezek bevésődnek a baba idegrendszerébe, lenyomatot hagyva, majd mintázatot kialakítva. A gyerekek nagyjából másfél–két éves korukig egyként élik meg saját magukat az anyával. Így az érzelmek is szimbiotikusak. Ha már sikerült kialakítani a kötődést, a biztonság érzését, van egy nyert ügyünk.
Aztán jön a verbalizáció kora az érzelmek kimondása, felismerése, kimutatása. Ezeket egy kisgyereknek már tudnia kellene, de az a tragédia, hogy sokszor felnőttek sem képesek erre. Az érzelmi életünk összességében nem halad jó irányba véleményem szerint. Mindez azonban nem biológiai szintű probléma, hanem inkább szocializációs kérdés, tanulásban bekövetkező rés és persze digitalizációs hatás.
Miért?
Ennek kulturális-történelmi okai is lehetnek, amelyekre kevés hangsúlyt fektettünk az elmúlt évtizedben. Csak egy példát említve. Ha megnézzük azt a generációt akik a rendszerváltozás előtt lettek szülők, ők egyértelműen egy ridegebb nevelési stílusban nőttek fel, nem kitárult nevelési eszközparkkal rendelkeztek, hiszen szüleik sem. Nehéz volt nemzetközi adaptációkat megvalósítani, látni, hogy mások hogyan fejlesztik az oktatási – nevelési módszereket.
Az érzelmek kimutatása még családon belül is sok gondot okozott, hiszen egy olyan történelmi korban éltek, amikor sok mindent el kellett titkolni. Ez rengeteg emberben traumát, az érzelmi intelligencia sérülését okozta, amely megjelent a következő generációkban is. Valójában akár személyiségtorzulásokhoz is vezethetett.
Saját családi példám van erre, melyet a nagymamám mesélt. Azt tanította gyerekeinek, hogy hazudni nem szabad. Így amikor a tanítónéni megkérdezte ki jár hittanórára, anyukám jelentkezett és elmondta, hogy jár. Csodálkozott, hogy a többi hittanos miért nem vallotta be. A szülőket ilyen helyzetben behívták, megdorgálták, rosszabbul végződő esetekről is hallottunk. A tabu témák, a titkok között élés, a lavírozás mind vezethetnek pszichológiai eltérésekhez. Esetünkben egy egész nemzet élt hasonlóan. Kulturális emlékezetünk, ha úgy tetszik kollektív tudattalanunk meghatározóbb a kérdésben, ha a mentális egészségről gondolkodunk.
Tehát például nem arról van szó, hogy a magyar egy pesszimista nép, mert ezt már a kutatások megcáfolták. Nincsen több depressziós mint más országokban, legalábbis endogén szinten, de feltételezhető, hogy a kulturális narratíva és a sok nehézség ami geopolitikai fekvésünkből is fakad, hatással volt ránk. Ahogyan most a mellettünk zajló háború is mentális lenyomatot fog hagyni.
Ha már háború. Naponta ezrek lépik a határt, rengeteg az ukrán kiskorú. Milyen az ő mentális állapotuk, hogyan tudnak integrálódni a magyar társadalomba? Mert hallani iskolai konfliktusokról.
Abban biztos vagyok, hogy nyelvi nehézségek lehetnek, illetve a magány érzetét élhetik át ezek a gyerekek. Trauma, kirekesztettség, földrajzi és kulturális változás. Ezek mind hatnak a menekülőkre. Vannak erre külön pszichológuscsoportok, krízisvonalak, akik velük foglalkoznak. A kihelyezett segítőpontokon vannak mentális szakemberek, de a későbbi ellátás is biztosított hazánkban. Ne felejtsünk el beszélni arról, hogy milyen lehet azoknak a tanulóknak, akikhez érkeznek most Ukrajnából gyerekek.
Tudjuk, hogy minden osztály dinamikájában változás következik be új fiatal érkezésekor. Annak ellenére, hogy szomszédos ország, teljesen más kultúrából is érkeznek fiatalok, akik ráadásul a fenti problémákkal küzdhetnek, életterük beszűkült, akár reménytelenséget és magányt élhetnek át. Ez mind kiválthat belőlük feszültséget, szorongást, ingadozó hangulati állapotot, dühöt és akár agresszív viselkedést – szélsőséges esetekben –, a mentális nehézségek a fiatalokat sem kímélik.
Ukrajna sokkal multikulturálisabb nép, mint mi. Mi magyarok sokkal zárkózottabbak vagyunk, már csak méretünkből kifolyólag is. Kulturálisan is sokkal homogénebbek vagyunk. Így nekünk is nehezebb, illetve a gyerekeinknek sem könnyű befogadni egy más világból érkező népet. Türelemre és a segítségkérési útvonalak igénybevételére ösztönzöm a fiatalokat, családjaikat, valamint a velük dolgozó munkatársakat. Minden mentális nehézség esetén az időben történő beavatkozás rövidebb, simább, hatékonyabb kezelési utat valószínűsít.
