A keleti pusztákról hozta és a történelem vad viharai ellenére is megőrizte a magyar népi emlékezet, hogy csakis azok a fiúgyermekek lehetnek sámánok, akik valamilyen többletcsonttal, például hat ujjal születnek. Ady Endre 1877. november 22-én a trianoni államhatár túloldalára kényszerített szilágysági kisfaluban pontosan így látta meg a napvilágot. Szülőfalujáról, Érmindszentről később, már érett fejjel ezt írta: „Ez itt falu, az én falum, / Innen jöttem és ide térek. / Mindszentnek hívják hasztalan, / Mert minden gonosz rajta van / S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.”
Ady Endre portréja (Székely Aladár felvétele)
Születése után a bába egy cérnával elkötötte a hatodik ujját, amely elszáradt és leesett, de a heg megmaradt. Élte végéig büszkén mutogatta különleges küldetéstudata forrását, melyet verseibe is beleszőtt: „Szent Napkeletnek mártirja vagyok, / Aki enyhülést Nyugaton keres, / Táltosok átkos sarja talán. / Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.”
Úgy érezte, hogy őt maga a Sors rendelte népe váteszének, még akkor is, ha a verslábakba oltott dühösen ordító és időnként már szinte követhetetlenül kavargó gondolatai rögvest kasszandrai jóslatokká válnak. „A tolakodó Gráciát ellöktem, / Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem” – írta vad dühhel Góg és Magóg fiaként, ki Verecke híres útján Keletről jött és fülében még ősmagyar dal rivalt, mégis Dévénynél, Nyugat-Magyarország egykori, ma már ködbe vesző letűnt kapujánál, akart „új időknek új dalaival” betörni hazája szellemi és lelki világába.
Ady Endre és Babits Mihály (fotó: Székely Aladár, Országos Széchényi Könyvtár)
Magánéletét pontosan olyan szilajsággal élte, mint ahogyan írta vad, nehéz strófáit. Már ifjon az alkohol rabjává vált, de a drogot is kipróbálta, ráadásul ezt nem is titkolta: „Szent bor: asszony ellen talált drága méreg, / Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek: / Hírrel és mákonnyal, ezerféle jóval / S ki tudja, tán holnap, egy Browning-golyóval.” Mégis, haláláig hirdette: „Én nem leszek a szürkék hegedőse, / Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze: / Röpülj, hajóm, / Én nem leszek a szürkék hegedőse.”
Ady Endre, a Nyugat első nemzedékének tündöklően csillogó tehetsége az általa ezerszeresen átkozott, de mégis féltett és rajongásig szeretett Magyarország végső összeomlásának idején, Budapesten halt meg, 1919. január 27-én. Már nem élhette meg a román megszállást, Trianont és a régi, áldott-átkozott világa pusztulását. Negyvenkét évet kapott az élettől. Önmagáról és költeményeiről ezt írta: „Elvadult tájon gázolok: / Ős, buja földön dudva, muhar. / Ezt a vad mezőt ismerem, / Ez a magyar Ugar. / Csönd van. A dudva, a muhar, / A gaz lehúz, altat, befed / S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett”.
Kései utóda, Pilinszky János pedig ezt írta Ady Endre művészetéről: „Közvetlenül vagy közvetve szinte valamennyiünkben tovább él”.
