(Fotó: illusztráció pexels.com)
Ranschburg Jenő (1935-2011) pszichológustól származik a mondás, miszerint az, hogy egy gyerek felnő, az gyakorlatilag a kész csoda. Mert annyi minden veszély leselkedik rá, annyi mindennel tud magának kárt okozni, és annyi mindenre nincs orvosság, ha a kellő pillanatban nincs mellette valaki, aki megakadályozza az addig még nem próbált tettében.
Gyakorló szülőként viszont ma már azt is tudom, kiegészítve Ranschburg tanár úr egykori mondait, hogy az is kész csoda, ha egy gyerek növekedését a szülő ép ésszel ússza meg… Mert annyiszor kaphat szolid, nyom nélkül elmúló agyvérzést, infarktust, pánikrohamot, amíg a gyerekek aztán egyszer, önállóan útra nem kelnek. (Persze utána is, de addigra már egész jól belejövünk.)
(Fotó: illusztráció pexels.com)
Ugyanakkor az is igaz, ha nem engedjük őket, ha minden áldott pillanatban (kis túlzással persze) mellettük vagyunk – soha nem próbálják ki magukat legyen szó a fizikai erejükről vagy éppen valamilyen fondorlatos terv megvalósításáról. És abban is legyünk egész nyugodtak, hogy egyikről sem kérik majd a véleményünket, nem szaladnak hozzánk lélekszakadva a játszótéren, hogy mit szólnánk ahhoz, ha a hintáról menet közben leugranának, persze nem a legmagasabb pontról, ne izguljunk… Azt sem fogják megkérdezni, hogy a megkaparintott csavarhúzóval vajon szétcsavarozhatják-e a szülők ágyát. Sőt, azzal kapcsolatban sem érdeklődnek, hogy a garázsban lévő poroltót megnyomhatják-e. Megteszik, mert egy óvodáskorú kisgyerek számára még nem különül el egymástól a mozgás, a gondolkodás és az érzelem. Cselekedniük kell, azaz ki kell próbálniuk önmagukat ahhoz, hogy fogalmaik legyenek a dolgokról.
Persze egy szülő folyamatosan magyaráz, int, távol tart, igyekszik elültetni a kis gyerek kobakokba, hogy mit miért nem szabad megtenni, hogy mivel sodorhatják magukat vagy társaikat veszélybe. Ezt tudjuk tenni, bízva abban, hogy minden rendben lesz.
(Fotó: illusztráció pexels.com)
