Nem váratlanul köszönt be. Akkor kezdődik, amikor a gyerek a kamaszkorába lép.
Fotó: Pexels/ CC0 License
Te még fiatal vagy. Még etetnéd, simogatnád, ültetnéd az öledbe, mint régen. Vigasztalnád, amikor rossz kedve van, amikor megbántották, a foga fáj, vagy igazságtalanul bántak vele. Mindketten vágyakoztok erre, de már közétek áll valami furcsa idegenség. Még megpuszilod, de már elrántja a fejét, még beszélgetnél vele, de már nincsenek rá megfelelő szavak. És tudod, hogy ezt az intimitás hiányt egyszer majd betölti valaki. S az nem te leszel. Idővel meg is érkezik a nő, vagy a férfi. Így van rendjén, ezt is tudod. S nem szólsz bele, mert az élet rendje az, hogy a gyereked felnő, eltávolodik, társat választ. S, az is, hogy ez fáj. És az is fáj, hogy látod a szüleidet öregedni. Őket, akikhez bármikor mehettél tanácsért, segítségért, vigasztalásért. Látod, hogy egyre tehetetlenebbek. És tudod, hogy el fogod veszíteni őket, rettegsz, hogy mikor, hogyan. Miközben szemed alatt szaporodnak a ráncok, bőrödön a pigment foltok, férjed szemében az unalom, amikor veled van. S a legrosszabb az egészben az, hogy tudod mindez nem lesz jobb. Hiszen öregszel.
Szakemberek azt javasolják, hogy külsőségek helyett forduljunk inkább önmaguk, a spiritualitás, alkotás, az érzelmek, belső világ felé. Nagyon fontos lépés önmagunk, korunk, helyzetünk elfogadása. Újra kell tanulnunk az életet, de jó hír, hogy ez nem is olyan nehéz. Igenis megtanulhatunk boldognak, sikeresnek lenni. Tanulhatunk örülni, harmóniában élni. Sőt szeretni is!
(Fotó: illusztráció pexels.com)
