Amikor 1988. január 29-én először bemutatták a Vígszínházban A padlást, még senki sem sejtette, hogy egy olyan előadás születik, amely évtizedeken át marad műsoron és amelynek egyik legemlékezetesebb alakítása örökre beírja magát a magyar színháztörténetbe.
Kaszás Attila és Igó Éva Presser-Sztevanovity: Padlás című musical-jének próbáján. MTI Fotó: Ilovszky Béla
A Rádiós szerepében Kaszás Attila olyan hitelességgel formálta meg a zárkózott, álmodozó tudóst, hogy máig őt látjuk a szemünk előtt, amikor megszólal a „Fényév távolság”. Volt benne valami különös csend, valami, amitől éreztük, hogy ez a padlás tényleg más, és a benne lakó emberek többek, mint amit elsőre mutatnak magukból.
A hang, akit sosem feledünk
Kaszás Attila 2007-ben tragikusan fiatalon hunyt el, de a Rádiós szerepében örökre velünk maradt. A nézők ma is könnyezve emlékeznek vissza arra a halk szavú férfira, aki a színpadon átütő érzékenységgel és belső derűvel játszott. Nem harsány hős volt, hanem emberi. Törékeny, szerethető, tele reménnyel és pont ettől volt olyan mély az alakítása. Ő volt A padlás szíve-lelke.
A darab, ami még mindig összeköt
36 év telt el azóta, de A padlás ma is fut a Vígszínházban, új szereplőkkel, de ugyanazzal a varázslattal. És bár a Rádiós szerepét azóta sok tehetséges színész játszotta el, Kaszás Attila örök etalon maradt. Nem véletlen, hogy a színház az ő emlékére alapította meg a Kaszás Attila-díjat, amely ma is a legemberségesebb színészeket ismeri el.
A padlás története – ahogyan ő eljátszotta – arról is szól, hogy a szeretet, az emlékezés és a megbocsátás időtlen. És talán ez az, amiért ma is sírunk és mosolygunk egyszerre, ha megszólal a: „…Fényév távolság, csak hallgatom, csak bámulom…”
