(Fotó: MTI/Komka Péter)
A Halottak napját hajlamosak vagyunk a szomorúság ünnepének látni. A csendé, a feketében járásé, az elfojtott könnyeké. Pedig nem biztos, hogy annak kellene lennie. Gondoljunk csak a mexikóiakra, akik a Día de los Muertos idején táncolnak, zenélnek, és cukorkoponyákat majszolnak – ők nem a halált siratják, hanem az életet ünneplik. Hiszen azok, akik elmentek, valaha éltek. Nevettek, szerettek, világbajnok gulyást főztek, vagy elrontották a karácsonyi bejglit, életreszóló élményeket adtak, tanulságos történeteket meséltek, támogattak bölcsességükkel vagy még ma is nevetést csalnak az arcunkra bolondozásaikkal vagy furcsa szokásaikkal.
Mi, akik itt maradtunk, valójában az ő életük folytatásai vagyunk.
A gyász folyamata is ilyen: először fáj, élesen, szinte elviselhetetlenül. A temetés az elengedés rítusa, a búcsú első, nehéz lépése. Aztán jön a halotti tor, ahol a könnyek lassan mosollyá oldódnak. Előkerülnek a történetek, a vicces sztorik, a régi szokások, és ahogy nevetni kezd a társaság, valami bennünk is megmozdul – életre kel a hiány helyén egy emlék. Ezek a szertartások segítenek továbblépni. Nem felejteni, hanem együtt élni az emlékezéssel.
(Fotó: Unsplash)
Én magam sosem megyek Halottak napján temetőbe. Kimegyek máskor, csendesebben. Nagypapámra a születésnapján emlékezem, mert az volt az az alkalom, amikor mindig együtt volt a család, és jó kedv, nevetés töltötte meg a házat. Nekem ez az igazi emlékezés: nem a temetői dugóban bosszankodni, és mécsesháborút vívni, hanem otthon mesélni a fiamnak róluk, akiket ő már nem ismerhetett, aztán gyújtani egy gyertyát, és a lángját nézve megidézni a közös pillanatokat.
Talán így kellene látnunk ezt a napot: nem gyászként, hanem emlékként. Nem a veszteséget siratva, hanem azt a sok életet ünnepelve, ami a miénkhez hozzátett.
Mert minden ember, akit szerettünk, kicsit mi vagyunk. És amíg róluk beszélünk, amíg nevetünk egy régi történetükön, amíg tudjuk, hogyan szerették a kávéjukat – addig velünk vannak.
Szóval igen, Halottak napja lehetne akár az élet napja is. Azoknak az életeké, akik nélkül nem lennénk azok, akik ma vagyunk. Gyújtsunk gyertyát, de ne csak a sírokon: magunkban is, hogy emlékezzünk – jókedvvel, hálával, és néha egy kis mosollyal. Mert akiket szerettünk, nem múlnak el soha. Csak más formában élnek tovább – bennünk.
(Fotó: Unsplash)
